4. fejezet -Zoey

Magamra kötöttem a zöld Beth' feliratú kötényt és kontyba fogtam a hajamat. Ha el akarok menni a koncertre, nagyon keményen meg kell dolgoznom érte, hisz nem fog a pénz csak úgy az ölembe hullani, mint a többieknek. Már említettem az állandóan részeges apámnak, hogy holnap kimozdulok otthonról, mire jött nekem a számlákkal, amiket ugyancsak én fizetek. Az öcsém segítség helyett inkább cigizik, és ki tudja már, hogy miken van túl...
- Szia!- jött be az öltöző előtti helyiségbe egy meglepően jó képű magas, vékony, ám izmos, barna hajú és barna szemű srác.
- Szia! Bocsi, de vendégek nem tartózkodhatnak itt- adtam ki az utasítást.
- Az jó, de én itt dolgozom. Ez az első napom- magyarázta. Hihetetlen, hogy pont egy ilyen jóképű srác egy ilyen helyen dolgozik... Ő biztos nem a megélhetéséért teszi, mint én - Justin- mutatkozott be.
- Zoey. Balra van a fiú öltöző- mondtam, azzal kimentem a pulthoz.
Pislogtam egymás után hármat, és picit belecsíptem a bal kezembe... Nem. Ez nem álom.
Elvettem egy már foszlásnak indult rongyot és mentem asztalról asztalra, hogy leszedegessem a maradékot, hogy az újonnan érkezőknek legyen helyük.
- Á, Zoey!- vett észre Melissa. Odamentem hozzá és egyből elújságoltam neki az új alkalmazottat.
- Ő az?- mutatott hátra, közben megérkezett Laura is.
- De jó a segge- mondta köntörfalazás nélkül. Melissával mindketten csodálkozva néztünk rá. Nem az Ő szavajárása közé tartozott a "segg", mint olyan kifejezés.
- Laura, mi van veled?- kérdezte nevetve Melissa.
- Fogalmam nincs. Jó kedvem van.
- Matt miatt?- kérdezte Mel.
- Matt?- replikáztam- Hé, úgy érzem, engem csúnyán kihagytatok valamiből!
- Szóval nagyon jóba lettem Mattel. Bár néha úgy érzem, hogy Ő nem igazán kedvel engem. Kicsit fura hangstílusban beszél és amikor az étterembe voltunk annyira untathattam, hogy a telefonját nyomkodta. De a legszebb, hogy a billentyűzárat se oldotta fel, hanem azzal szórakozott, hogy világít a telefon, nem világít a telefon. Világít a telefon, nem világít a telefon... Képzelheted, amúgy is annyira megbántam, hogy felhúztam magam az uszodában és ok nélkül nekiestem... De utána átjött és megtanított palacsintát sütni- újságolta és le mertem volna fogadni, hogy életében először boldog.
- Ó ne, már nem lesznek polipos palacsinták?- sopánkodott Melissa és drámaian égnek emelte a szemét. Pontosan tudtam, hogy mire gondol, hisz köztudott, hogy Laura akkor kezd palacsinta "sütéshez", mikor ideges. Múltkor szemtanúi voltunk ügyetlenkedésének, és 8 csápú polipokat gyártott. Legalább jót nevettünk rajta.
- Nem. Végre már ezt is elsajátítottam- húzta ki magát büszkén.
- Összeillenétek- mondtam őszintén. Laura harsányan felnevetett.
- Ez az év vicce. Talán ha befestené a haját és kontaklencsét viselne... Á, nem, a belső tulajdonságai akkor se hasonlítanának Erik Loganére.
- Ez már fanatikus elmebaj- szögezte le Melissa- na de térjünk vissza hozzád, Zoey! A jóképű srác pont erre fele tart.
- Csajok!- néztem rájuk- Ne nézzétek már ilyen feltűnően!- természetesen egyikőjük sem hallgatott rám és ugyanúgy bámulták, míg oda nem ért hozzám és a mutatóujjával kettőt koppintott a vállamra.
- Zo, bocsi, de tudnál segíteni?
Megfordultam. Olyan magas és rekedt hangon mondtam, hogy persze, hogy a csajok elkezdtek vihorászni. Tökre elpirultam. Gyorsan összeszedtem magam és megköszörültem a torkom.
- Mibe is?
- A pultnál... Nem nagyon tudom kezelni még a masinát.
- Masinát?- elkezdtem feltérképezni előttem a pult mögötti részleget, a képzeletembe tárgyról- tárgyra ugráltam, de nem rémlett semmiféle masina, pedig már 2 éve itt dolgoztam.
- A pénz visszaadó gép- magyarázkodott boldogan. Tök hülyeséget hord össze, és mégse fél kimondani. Érdekes...
- A helyes szó erre a pénztárgép- súgta oda Laura.
- Ó, hogy az!- kaptam észbe- Persze.
Elindultam előre.
Fél órába tellett, míg mindent bemutattam és elmagyaráztam. Viszonylag gyorsan tanult a srác. Mikor kiszolgáltunk szinte mindenkit egy kicsit leültünk beszélgetni. Hozott 2 kávét.
Elkezdtem kavargatni.
- Miért dolgozol itt?- bukott ki belőlem a rég óta foglalkoztató kérdés.
- Úgy látom, te mindig kimondod, amit gondolsz- vette észre és rakott 1 kockacukrot a saját kávéjába.
- Ez az egyik előnyöm. Egy nap még ezek a szeleburdi szavak fognak előre vinni a siker felé- ugrattam, de Justin komolyan vette minden szavamat.
- Sose baj, ha valakinek jó a beszélőkéje. Én ódákat tudok zengeni a sült krumpliról- elnevettem magam és belekortyoltam a kávéba.
Soha életembe nem ittam még ilyen... Ilyen... Ilyen pocsék kávét. A számat széthúztam a szememet pedig összeszorítottam. Leküldtem gyorsan magába egy kockacukrot, hogy az a kegyetlen ízt már ne érezzem.
- Ez szörnyű!- kiáltottam, mire Justin is megkóstolta az övét.
- Hú, basszus... Valóban- adott nekem igazat.
- Máskor hagyd rám a kávét, mert a végén még kinyírod a városunkat!- viccelődtem.
Odapillantottam Melissáék asztala felé. Valamin nagyon kacarásztak. Olyan jó lett volna odamenni és beszállni a társaságukba.
De a végén megint oda jutok, hogy hazudnom kell... Mint amikor azt hitték, hogy a szüleimmel voltam a tengerparton, pedig csak kaptam egy jobban  fizető állást 2 várossal arrébb 2 hétre. Muszáj volt, hisz a gázszámlával még mindig elmaradásaim vannak.
Néha igazán nem értettem magam. Azt nem bírtam elmondani nekik, hogy anya 2 éve otthagyott minket, mire apám teljesen megzápult.
Nagyon haragudtam anyámra. Egy nő legyen erős, és legyen tartása. Most már csak úgy tekintek anyára, mint egy gerinctelen lényre. Egy anya nem mehet el egy tőle 10 évvel fiatalabb pasassal egy másik országba a múltját maga mögött hagyva. Az enyém pontosan ezt tette. Apám olyan jó ember volt, számtalanszor rajtakapta anyámat más emberekkel, de annyira szerette, hogy soha nem bírt rá haragudni. Anyám végtelenül lusta termet volt: soha nem takarított, nem dolgozott, végtelenül buta volt- mégis olyan báj áradt belőle, hogy bárki megirigyelte volna. A zöld szemeket tőle örököltem.
- A legjobb barátnőid?- kérdezte Justin, kirázva mély töprengésemből és visszahozva a szomorú jelenbe.
- Meghiszem. 6 éve lettünk nagyon jóba. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.
- És gondolom nincsenek titkok, hazugságok, jól megvagytok- mondta. Igen, egy normális ember szerint ilyennek kellene lennie egy barátságnak, és nem olyannak, mint amit én művelek. De nem akarom, hogy megtudják, hogy milyen szerencsétlen vagyok, mert félek, hogy többé már nem fognak úgy szeretni...
- Nem válaszoltál a kérdésemre- tereltem a témát. Ebben nagyszerű vagyok legalább.
- Nos... Főiskolán mindenkinek van kocsija... Kinéztem egy használt szürke gyönyörűséget, arra gyűjtünk az öcsémmel.
- Értem.
- Fogsz jönni a szombati városi ünnepségre?
- Szerintem igen. De most megyek vár egy nagy halom mosogatni való- megfogtam a két pöttyös kávés bögrét és odavittem a csaphoz. Megengedtem a vizet, először öblítettem, majd mosogatószert adagoltam a vízhez, majd egy alapos sikálás után újabb öblítés. Utáltam a mosogatást, de a pénz függvényében bármire hajlandó lettem volna.
Justin az asztalok között cikázott és leszedte a hulladékot. 2 koktélt vitt ki 2 igazán csinos csajnak, és már a pénztárgéppel is nagyon ügyesen bánt.
Este 7 fele Melissa és Laura távoztak, mert annyira sokan lettek, hogy nem volt időm velük beszélgetni.
8 órakor megjött a váltás, így mentem Justinnal hátra visszavedleni hétköznapi ruháinkba.
- Milyen volt az első nap?- kérdetem tőle barátilag.
- Fárasztó. Eddig nem gondoltam volna, hogy ennyire el lehet fáradni egy ilyen munkában- nézett rám a barna szemeivel, amiben valóban fáradtságot lehetett felfedezni.
- Mikorra vagy beosztva?
- Hétfőtől szinte minden délután. Te?
- Pontosan ugyanígy. Nehéz összehozni a sulival a munkát-  sóhajtottam fel és felemeltem a munkások közös padjáról a barna táskámat. Eszeveszettül elkezdtem kutatni a bérletem után, majd elindultam ki.
- Zo!- szólt utánam. Lassan megfordultam és kérdőn ránéztem-Köszönök mindent!
- Ez természetes- mosolyogtam rá bátorítóan és kiléptem az immár hűvössé vált estébe.
Elindultam a buszmegálló irányába, és reméltem, hogy még nem ment el a buszom.
Velem szembe jött egy turbékoló szerelmes pár, akik olyan boldognak látszottak együtt. Ilyenkor picit mindig elszomorodtam, hisz nekem még nem igazán volt tartós kapcsolatom, és soha nem voltam szerelmes. Sokat töprengek a tökéletes pasi témán, de mindig ugyanoda jutok. Nem létezik.
Azt hiszem, azt sem tudjuk igazán, hogy mi kik vagyunk, akkor meg honnan tudnánk, hogy ki az igazi? Hányszor sétálhatunk el az utcán egymás mellett mit sem sejtve?
És mikor beszélünk szerelemről? Az egyik bölcs ismerősöm szerint: "mert a szerelem ott kezdődik, hogy nem érdekel hol... nem érdekel hogyan... csak az érdekel, hogy ő is ott legyen!"- köszönöm ezt bő választ, Laura! Irodalom órán is boncoltuk ezt a témát. Saját szavaimmal élve nekem a szerelem:
A szerelem egy olyan emberi tulajdonság, mely hatására szinte megvakulunk, gondolatainkat nem bírjuk kordában tartani, ráadásul olyan dolgokat tehetünk meg, amit normál körülmények között elkerülnénk. A szerelem táplál, erősít, növeli önbizalmunkat, elfeledteti minden gondunkat és kizárja a külvilágot. Szinte 
minden egyes ember volt vagy lesz szerelmes, bármilyen kort is éljünk.
Te hiszel a szőke herceg fehér lovon felvetésben, vagy inkább a mának élsz?Meglátásom szerint minden nő szíve mélyén ott punnyad és kitörésre vár ez a gyermekkori mesékből táplált legenda, és személy szerint én is örülnék ha egy ilyen herceggel futnék össze az utcán, a buszon, vagy akár csak a boltban... Olyan jó lenne hinni, hogy már közel jár hozzám, szinte az utcában ballag, csak folyamatosan eltéveszti a házszámot.
De mindezek hiú ábrándok, nagyreményű illúziók. Szép lenne, ha az élet ennyire könnyű lenne. De amikor valami jó történik, az magával vonzz dupla annyi rosszat. Tehát inkább maradok lehangolt, közömbös, szürke ember, így nem érnek bántalmazások. 
Hirtelen villámlott egyet. 10 másodperc múlva dörgés is párosult hozzá. Nagyszerű. Jön a vihar. 
Elkezdett cseperegni az eső, majd idővel egyre hevesebbé változott az idő. Szerencsémre pont megérkezett a sárga busz, sietősen felmásztam rá és hátul leültem.
Az ablakon csorgó víz cseppeket nézve mindig eszembe jutott a szabadság. Egy vízcsepp ott bukkanhat fel,  ahol akar, és ott tűnhet el, ahol akar. Bárhova esik, ő tiszta marad, és a nap szolgálatában áll. Időközönként különböző területekre jut el, és biztos vagyok benne, hogy megmártózott a világ összes tengerében és óceánjában. Ezeken felül örök élettel bír. 
Egy öreg néni felállt jelezni. Óvatosan odalépkedett a leszállásjelzőhöz, megnyomta a zöld gombot és várt. Kinéztem az ablakon, túl az esőcseppen. Ó, már itt is lennénk? 
Sietősen felálltam és besoroltam a néni mögé. A busz csikorogva leállt és kinyitotta az ajtót. Még le se szálltam, amikor a fülsiketítő figyelmeztető hang már megszólalt.   
Elkezdtem szaladni. Félni nem volt időm, pedig az utcában nem volt világítás. A buszmegállóhoz közel laktunk, összesen 5 házzal arrébb. Amikor feltűnt előttem a rozsdás, lepattogott festékű barna kapu, megkönnyebbültem.
Mint valami őrült, úgy téptem fel a kaput és csaptam be magam után. Beszaladtam a házba és bekulcsoltam magam után az ajtót. A konyhából gyertyaláng fénye szűrődött ki erős dohány szaggal.
Lehúztam a cipőm, bementem a fürdőszobába és kicsavartam a hajam. A tükörben éppen, hogy viszont láttam az arcképemet, de ez elég volt annyira, hogy megijedjek magamtól. Arcomon 2 oldalt 2 fekete csík volt, és a szemem körbe elmaszatolódott. Megengedtem a csapot, melyből csak hideg víz jött és elkezdtem sikálni magam. Mikor végeztem egy törölközőt fogtam magamhoz és az arcomat törölgetve elindultam a konyha felé.
A konyha melletti hálószobából halk hortyogást véltem hallani. 
- Megint bepiált az öreg- mondta Brian, amikor beléptem hozzá.
- Mindjárt gondoltam. Te meg a házban cigiztél- mutattam rá.
- Bocs. Felhúzott- leültem a mellette lévő székre.
- Összegyűjtök annyi pénzt, amennyit csak bírunk és elmegyünk innen. Megígérem- mondtam neki. Brian elfordult tőlem és felszisszentett. Ekkor vettem észre a szeme alatt meghúzódó sötét karikát. megragadtam az arcát és magam fele fordítottam.
- Ez meg mi?- támadtam le- Verekedtél? Brian, verekedtél?- az öcsém kirántotta az arcát és felpattant a székről.
- Közöd? Hagyjál már békén!- mondta és becsapta maga mögött az ajtót, mire halk káromkodás szállingózott ki a hálószobából. Apa felriadhatott a zajra. 
Töltöttem magamnak egy bögre forró teát és odamentem a konyhaablakhoz. 
Igen. A cseppeknek ezerszer jobb dolguk van, mint az embereknek- Ahogy ezt kigondoltam egy rakoncátlan könnycsepp indult el az arcomon keresztül a padló irányába.