2011. december 12., hétfő

24. fejezet -Erik

A lányok annyira kiszámíthatatlanok.
Egyik pillanatban minden a legnagyobb rendben van, és 1 tized másodperc múlva már tűzet tudnának vetni a szemükkel.
Biztos vagyok benne, hogy Melissa magában már minimum háromszor kinyírt.
Ritkán találkozni, olyan lánnyal, mint Ő. És most sikeresen elveszítettem.
Gratulálok Erik!
Péntek reggel
Végigsétáltam a visszataszító mandularózsaszín folyosón és a 314-es ajtó előtt megálltam, amin hatalmas nyomtatott aranyló betűkkel díszelgett, hogy John Smith, alatta pedig zárójelben a foglalkozásának a neve.
Kopogtam kettőt, majd meg se várva a választ, benyitottam.
John középkoraiban járó férfi volt, ősz hajszálait festéssel leplezte, ám kopaszodásán nem tudott segíteni- a felette lévő villany csillogott kopaszodó fejcsúcsán.
Állandóan Armani öltönyt viselt, melegítőben el se bírtam volna képzelni.
Éppen az előtte lévő vékonyított LCD monitoron figyelt valamit, amikor felpillantott rám.
- Á, Erik!- mosolyodott el és felállt, hogy kezet tudjon rázni velem- Örülök, hogy látlak!- mondta.
- Úgyszint- hazudtam.
Nem szokásom hazudni, de most nem volt kedvem jó pofizni a szemébe, miközben tudtam az igazi okot, amiért idehívott. Máskülönben biztos örültem volna, mindig kecsegtető ajánlatokat kínált számomra: szereplést a helyi reggeli tévéknél, fellépést érdekes hangzású városokban és interjúvolást a legmenőbb magazinoknál.
De most... Elmondtam neki, hogy iskolába szeretnék járni, mint mindenki más. Reméltem, hogy sima nagyképű sztárhisztinek fogja vélni... És tessék, bejött.
De aggódtam a mostani helyzet miatt. Megegyeztünk az idei éven stabilitásáról. Nem akartam sehova se menni.
- Foglalj helyet!- mutatott a puha, kecsegtető kanapé felé.
Követtem az utasítását.
- Bizonyára szeretnéd tudni, hogy miért is hívattalak be az átmeneti irodámba- tárta szét a karját, így szemléltetve a szobát, melyben voltunk.
Bólintottam.
Odament a számítógépéhez, nyomkodott valamit, majd a mögötte lévő hatalmas ablakot egy, a mennyezetből előtűnő vászon takart el, így sötétségbe borítva a helyiséget.
-Nos- kezdte és kattintott egyet, majd a vászonra nézett, melyen két kördiagram volt különböző színekkel szemléltetve a dolgokat- Amint azt jómagad is láthatod, a tavalyi évhez képest idén kevesebb meghívást kapunk...- kis szünetet tartott, ezzel is drámaibbá varázsolva a pillanatot- Természetesen a lázadó fejed miatt, miszerint te iskolába szeretnél járni. Ezt mindenki tekintetbe tartja, és nem akarnak zavarni...
Kihúztam magam a mostanra kényelmetlenné váló kanapén.
Bólintottam.
- Tudod mit jelent ez? El fogsz tűnni a süllyesztőben, és mind a ketten valószínűleg feleslegessé válunk- láttam ahogy a hirtelen rátörő dühtől minden egyes szó után elég nagy mennyiségű nyál hagyta el a száját.
Magamban eleresztettem egy mosolyt, és próbáltam komoly maradni.
Olyan jó, hogy Melissával így egymásra találtunk, vele minden olyan könnyebb. És remélem ennek a kapcsolatnak nem kellene hamar megszakadnia.
- Fiacskám, van egy megoldás arra, hogy hű maradj az Erik Logan névhez!- csapta össze a tenyerét és az arca immár örömöt és megoldást sugárzott.
Mielőtt kimondhatta volna az ítéletszavakat, kitárult az ajtó kopogás nélkül és a szüleim nagy sóhajtozások és gyors lélegzetvételek közepette betorpantak.
- Térjünk a lényegre!- mondta apa és leült mellém, miközben le se vette szemét az iPhonejáról.
- Elmondtad a statisztikákat a telefonba, te is tudod, hogy minket ez hidegen hagy!- mutatott anya a John mögött lévő vászonra, majd leült a bal oldalamra, apa mintáját követve- A megoldást!- sürgette.
- Nyugalom, Deborah, előbb az ifjoncot szerettem volna felkészíteni- magyarázta John.
- Gyorsabban!- szólt apa, erősen koncentrálva továbbra is a kezében tartott készülékére.
John vett egy levegőt, megint megnyomott valami gombot a számítógépén, melynek hatására kikapcsolódott a diavetítő és felhúzódott a vászon, így erős fényt árasztva a helyiség minden egyes négyzetcentiméterére. Szinte éreztem, ahogy az íróasztalon lévő növény megkönnyebbül, az őt éltető fénysugaraktól.
- Világ körüli turné- bökte ki és leült fekete bőr gurulós székére, feltéve mind a két könyökét az asztalra, és a mellkasa előtt ujjai hegyét összeérintette, ezzel jelezve, hogy várja a válaszunkat.
Mind a hárman egyszerre mondtuk ki a válaszunkat.
- IGEN!- anya és apa erős és kiegyensúlyozott hangja messze elnyomta az én egérszerű cincogásomat.
Apa levette a tekintetét az iPhonjáról és döbbenten meredt rám.
- Hogy te mit mondtál?- nézett rám értetlenül.
Felálltam és szembe fordultam velük.
- Azt, hogy nem! Én nem akarom! Iskolába akarok járni!- szögeztem le, segítségkérő pillantással meredve Johnra, miközben tudtam, hogy ő fog a legkevésbé segíteni.
Anya felállt és ijedten tekintett végig rajtam.
- Megőrültél?- kérdezte halkan- Amit eddig felépítettünk...Az a sok munka... Te most veszni hagynád?- sziszegte a fogaim között.
- Ha most szeretnek, akkor később is fognak- vontam meg a vállam.
Apa anyára pillantott és elmosolyodott:- Mennyire fiatal és mennyire ostoba- mondta neki és elnevették magukat mind a ketten.
Egyszerűen nem bírtam nézni ezt az idillinek nem nevezhető családi gyülekezetet.
Kinevetnek.
Azt hiszik, hogy ők a bölcsek, az idősebbek, mindent tudnak.
Világ életükben irányítottak és én ezt nem bírtam.
Képtelen voltam visszaszólni, kiállni magamért, hagytam, hogy tegyék, ami nekik jók, hisz ők az én szüleim.
- Szerinted- nézett rám anya, szinte már a kacagástól könnyezve- Ha te iskolába jársz, abból meg fogunk élni? Az fog majd a konyhára pénzt hozni?
Elszörnyedve néztem rá. Szóval engem egy pénzautomatának, vagy esetleg egy banknak lát. Szép.
- Van elég félrerakott pénzem, a 2 év alatt elég keményen megdolgoztam értük- próbáltam kifogásokat találni.
- A pénz állandóan fogy. Nincs olyan, hogy abból meg lehessen élni, hisz neked mindenből a luxus kell. Nem válhatsz átlagossá. Ehhez pedig állandó keresetre szorulunk.
- Hallod, hogy mit beszélsz?- meredtem anyára. Megráztam a fejem és elviharoztam.
Tudtam, hogy csak egy ember mellett érezném fesztelennek magam. Csak mellette tudnék most lenyugodni.
Mert ha vele vagyok összeolvad a csend, a zaj, mert a csókjától megszűnik majd minden baj.
Melissa.
Bevillant a mosolygós arca, láttam ahogy zavarában elmosolyodik, és az édes csókja. Senki nem tud ennyi szeretettel csókolni, mint Ő.
Pontosan tudtam, hogy otthon van, hisz amikor megtudta, hogy mi történt Matt-tel, a szülei megengedték, hogy egy napot hiányozzon az iskolából.
Beültem a fekete csillogó kocsimba és beletapostam a gázba, majd eszembe jutott a Mattel elszenvedett szerencsétlenkedés és lelassítottam.
Bármennyire is feszült és ideges vagyok, a szabályokat azért be kell tartanom- futott át az agyamon, és hangosabbra vettem a rádiót, örülve, hogy nem az én dalom szól.
Bekanyarodtam a már ismert térkövekkel díszített kocsibejáróra és kiszálltam a kocsiból.
Az itteni kis udvar különbözött a szomszédokétól: mindenfele sárga és barna levelek hevertek felváltva, a fűből kevés látszott ki, és az is inkább elszáradt volt, illetve dudva. A verenda mentén rózsa futott: szanaszét áradó, beteg halvány rózsaszín rózsa, melyre meglehetősen ráfért volna a permetezés.  Lerítt a házról, hogy nincs férfi a láthatáron.
Felmentem a három lépcsőn, kicsit jobbra kellet kitérni a bejárati ajtóhoz, majd csengettem. Fél perc múlva valaki kikiabált egy mindjártot, és egy újabb fél perc múlva már ki is tárult előttem a melegség otthona.
Először közönyös arccal meredt rám Melissa, mint aki a postást várta, majd amikor ráeszmélt, hogy nem az vagyok, ijedt és rémült lett a tekintete.
Végig néztem rajta: egy fekete I <3 NY feliratú elnyűtt pólót viselt egy rövid lila virágos sorttal. A haja meglehetősen kócos volt- gondolom a csengő ébresztette fel.
- Mit keresel itt?- kérdezte és próbált igazgatni rendetlen külsején, ami engem cseppet sem zavart. Még így is áradt belőle a báj.
- Gondoltam beugrok- vontam meg a vállam.
- Baj van?- nézett a szemeimbe aggódó pillantással.
Kislányos arcát a kezeim közé fogtam és gyengéden megcsókoltam.
- Az ég világon semmi- hazudtam a mai nap már másodjára.
Melissa idegesen nézett körbe és töprengett, hogy invitáljon e be, vagy inkább ne. Végül behívott.
- Megtennéd, hogy vársz egy picit a nappaliban, míg rendbe szedem magam, illetve a szobámat?- kérdezte lesütött szemmel tetőtől talpig elpirulva.
Ez annyira jellemző rá. Hibásnak érezte magát a rendezetlen külsejét illetően, mintha nekem az nem lenne épp jó.
Eszembe jutottak anya luxusról hozzám diktált szavai... Hirtelen elöntött a düh és az indulat, de egy pislogással hamar el is feledtettem magammal- Csak nyugodtan- mosolyogtam rá és leültem a piros és fehér színekben játszó nappaliban a kanapéra és bekapcsoltam a tévét.
- Most kaptuk a hírt, miszerint  a tinibálvány Erik Logan meggondolta magát és ott hagyta az iskolapadot, hogy rajongótábora kedvére tegyen. Erik egy világ körüli turnénak adta a nevét és...- hirtelen megnyomtam egy gombot a távirányítón.
Ez meg mi?
Én határozottan nemet mondtam!
Bár tudhattam volna, hogy mit ér az én szavam a szüleimével szemben? Egy fikarcnyit sem.
- Gyere fel!- mondta és a következő órákban hosszan beszélgettünk, majd elkezdtünk valami hülye vígjátékot nézni.
Ott feküdt a karjaim között és éreztem a melegséget, amely belőle árad.
Csak bámultam a tévét, de egyszerűen képtelen voltam a film történetére koncentrálni, miközben tudtam, hogy még ma elutazok a családommal és itt kell hagynom Mel-t.
Melissa egyszercsak adott egy puszit az arcomra.
- Ezt most miért kaptam?- lepődtem meg és próbáltam leleplezni zavarodottságomat, hisz attól féltem, hogy felfedezte, amint üresen tekintek ki a fejemből.
- Hát... Csak úgy. Nem szabad?- mosolygott rám, majd pajkosan lehunyta a bal szemét. Rám kacsintott.
Annyira szeretem. Egyszerűen nem bírnám ki nélküle!
Erőt vettem magamon, és gurultunk párat az ágyon, majd törekedtem arra, hogy én maradjak felül és kicsit a kedvére akartam tenni: puszilgattam, csókolgattam, cirógattam.
Tudnia kell, hogy milyen fontos nekem, hogy mennyire vonzódok hozzá- futott át az agyamon, miközben gyengéden a mellét simogattam a pólója alatt, majd szép lassan végighúzva a mutatóujjamat a hasán a farmeréhez értem.
Most vagy soha.
Elkezdtem kigombolni a nadrágját.
Természetesen eltolt magától, ellenkezett.
- Mi a baj?- néztem rá fájdalmasan. Nem akarok elmenni, nem akarom itt hagyni őt védtelenül... Annyira különleges, annyira bájos... 5 perc alatt becsávózik és engem teljesen elfelejt...
- Semmi, csak...- kezdte bele halkan- Szerintem ma ne- vett egy nagy levegőt- Matt- bökte ki.
Pontosan tudtam, hogy ez egy üres kifogás, és hogy fél. De ez a természetes!
Én csak nem bírnám elviselni, hogy nem én lennék neki az első. És ez nyilvánvalóan így is lesz.
Lemásztam róla, hagytam, hogy visszagombolja a nadrágját.
Pont időben, hisz egyszer csak Jessica, Melissa szeleburdi nővére rontott be.
Melissa ráordított, én pedig tehetetlenségemben felültem és picit hátrébb araszoltam ülőhelyzetbe.
-Bocsmár. Erik, nem adnál pár autogramot az osztálytársaimnak?- kérdezte és az intim szférámba behatolva oda adott körülbelül 20 színes és félelmetesen illatos üdvözlőkártyát. 
- De, persze- mondtam és elvettem, majd leültem az ágyra.
- Ugyan Erik, hagyjad- mondta nekem Mel, éreztem rajta a feszültséget, és azt a dühöt, melyet perpillanat a nővére iránt táplált.
- Nem Melissa, nem lehet- mondtam és a kezemben tartott papírocskákra néztem. Jessica úgy döntött, hogy nem hallgatja végig a vitánkat, ezért felemelt fővel távozott.
- Nem kell teljesítened az ostoba nővérem minden óhaját!- éreztem ahogy kezd nála eltörni a mécses.
- De- feleltem röviden és az elsőre oda is írtam, hogy Erik Logan, majd rajzoltam mellé egy eléggé béna szívecskét. 
- Most fejezd be- kérte tőlem.
- Nem- elővettem a másodikat.
- Erik, mi van veled?- kérdezte. 
- Hogy velem? Veled mi van?- húztam fel a szemöldököm. Nem értettem, hogy miért csinálja most ezt. Nekem ez az életem része, és ezt pontosan tudja...
- Én... Én csak egyszerűen nem értelek. Együtt vagyunk, és a hülye rajongók miatt meg simán félrehajítasz- bökte ki és közbe lassan megrázta a fejét. 
Ez rendesen szíven talált.
- Ostoba rajongók?  Ők adják a hitet, hogy jó vagyok abban, amit csinálok- felálltam az ágyról- Ez az életem Melissa. Úgy látom, még mindig nem fogadtad el.
- Én...- kezdett bele, de a reggeltől felgyülemlett düh és elfojtott ideg, a félelem, hogy itt ekll hagynom ezt a várost, egyszerre tört ki belőlem:. Ezek szerint nem voltunk egymással elég világosak. Abban egyeztünk meg, hogy nincs több titkolózás, ugye? Pipa. Most jöhetnek a rajongók. Ők az életem. Ha nem fogadod el, felesleges az életem részét képezned..- tudtam, hogy ez nagyon durván hangozhatott és éreztem, hogy megsértettem.
De nekem nem ez volt a szándékom! Ó, Melissa egyszerűen ha tudnád, hogy mi folyik a háttérben! Hogy köteleznek, hogy hagyjalak itt... 
Egy könnycsepp gördült le kislányos arcán.
Nem bírtam látni.
Nem akartam fájdalmat okozni.
Odaléptem hozzá megöleltem hátulról, és halkan a fülébe súgtam, hogy sajnálom. 
Megfordult, mire én a 2 kezem közé vettem szív alakú arcát ,melyet a hullámos haja keretezett és belenéztem a szemébe. 
- Bocsáss meg, kicsit feszült vagyok- mondtam.
Melissa bólintott egyet, kiszabadult kezeim közül és elindult az ajtója irányába.
- Hozok egy kis teát, oké?- magyarázta és el is viharzott.
Szomorúan leültem az ágya végébe és folytattam az autogram osztogatást.
Eszembe jutott, hogy kedveskedhetnék eggyel Melissának. 


Erik Logantől Melnek, a legbájosabb teremtésnek! 
Remélem egy nap, majd megfogsz tudni bocsátani nekem... A szüleimet nem bírtam megrendíteni és kivettek az iskolából, hogy egy világ körüli turnéra cipeljenek. Senkinek nem mondtam még, de szerintem őket már a pénzen kívül semmi nem érdekli. Mel, esküszöm, hogy egy nap újra fogunk találkozni és mindent ott folytatunk, ahol abba hagytuk!
Szeretlek.


Elég kacifántosnak találtam az írásomat, és szívből reméltem, hogy Melissának nem fog gondot okoznia az, hogy elolvassa ezt a förmedvényt. 
Körbe néztem, hogy hova is dughatnám el, mikor megállt a tekintetem egy elég idősnek tűnő medvén az ágyon. Felemeltem. Ez a medve egy piros ördög ruhába volt öltöztetve, a fejére kapucniszerűen lehetett feltenni az ördögszarvat és a piros sisakot. A bal mancsában egy fekete vasvillát tartott, melynek a végén 1-1 piros szívecske volt, a jobb mancsában pedig egy boríték vászonból. Ki lehetett nyitni. Semmi nem volt benne, így összehajtogattam a citromsárga illatos kártyát és belehelyeztem, majd gondosan rázártam a tetejét és visszahelyeztem az eredeti helyére.
 Kis idő múlva hangos lábcsapkodással kísérve felszaladt a lépcsőn Melissa és berontott a szobába. Épp végeztem a többi üdvözlőkártyával. 
- Mikor akartad velem közölni?!- ordította.
- Mit?- mosolygtam rá, bár tartottam tőle, hogy rájött az igazságra. 
- Elmész 1 évre! 1 teljes évre!
- Melissa, én...- próbáltam megmagyarázni.
- Hogy lehettem ennyire ostoba?- kérdezte magától és idegesen elkezdte szemlélni a padlót.- Menj el- tárta ki az ajtót.
- Melissa, kérlek hadd magyarázzam meg- kérleltem.
- Felesleges- mondta.
Egy gondolatsor futott át az agyamon: Így jobb lesz neki. Tudja az igazságot, mégha azt nem is, hogy nem én akartam így, de ha megsértődik rám könnyebben túl fogja magát tenni rajtam. Bár én nem ezt szeretném. De nem várhatom, hogy várjon rám 1 évet! Annyira fiatal... És élnie kell. Jobb így neki. 
Kimentem az ajtón, leviharoztam a lépcsőn, udvariasan elköszöntem Jessicától és bevágódtam az autómba.


És most itt ülök a repülőgépen várva a parancsra, hogy felszállhassunk. Első osztályon repülni igazán szórakoztató. Anya magánrepülőt akart, de mondtam, hogy nem akarok felhajtást. 
A következő úti célunk Afrika. 
Az egyik részem már várta, hogy élőben lásson oroszlánokat, hiúzokat, struccokat és ki tudja még milyen csodálatos állatokat.
A másik részem halott volt. 
Senki nem mondta nekem, hogy könnyű a búcsúzás, de a vitával való válás rosszabb mindennél. Ha elmondhatnám neki, hogy mennyit jelent nekem, ha tudathatnám vele, hogy én nem csak játszadoztam vele.
Lehunytam a szemem és hátradőltem a fejtámlára.
Késő.
Elszúrtam.
Keserűen tekintettem ki az ablakon a kivilágított területre, amikor egy ismerős barna hajú lány szaladt a repülő felé nyomában körülbelül 5 biztonsági őrrel.
Pislogtam kettőt, majd felálltam a helyemről és a kijárat felé rohantam.
Nem, ez nem lehet! 
- Hova mész?- nézett rám ingerülten anya.
- Van egy kis dolgom, mindjárt jövök- hadartam és már az arcomon éreztem a hűvös éjszakai levegő hideg csípését. 
- Engedjenek már el!- kiáltotta Melissa és próbált kiverekedni a rá nehezedő kezek sokasága alól. 
- Engedjék el, velem van!- szaladtam oda gyorsan a védelmére kelve.
- Nincs beszálló kártyája- nézett rám a nagy tohonya agyú melák, a fekete szemüvege mögül.
- Nem jön velem- mondtam szomorúan- Adjanak öt percet- kértem. 
- Ha bármit észreveszünk...- kezdett bele a mondandójába a másik.
- Nyugalom, biztosítom nem elsz semmiféle rendbontás- feleltem.
Az őrök egymásra néztek, bólintottak, majd elmentek. 
- Melissa én annyira sajnálom, elakartam mondani, de nem bírtam- mondtam neki.
Melissa megrázta a fejét, hullámos haja csak úgy csillogott a mesterséges fényben és olyan tartása volt, melyet a sztárok is megirigyeltek volna...
A mutatóujját a számra tette és utána magához húzott majd megcsókolt. 
Benne volt minden: a szeretet, a fájdalom, a hiány, a remény, a szomorúság, a keserűség és a vigasztalás.
Tudtam, hogy nincs sok időnk és én még egy magyarázatot bele akartam sűríteni a pillanatba.
- Figyelj...- próbálkoztam ismét de elhallgattatott egy újabb csókkal.
- Tudom- mondta- És várni fogok rád. És mindent ugyanott folytatunk, ahol abbahagytuk!
Most én csókoltam meg.
- Pedig Jessica mindig azt mondta, hogy busz és fiú után sose fussak- nevetett Melissa és egy csillogó könnycsepp gördült le gyönyörű arcán. 
Óvatosan letöröltem, míg ő lehunyva tartotta a szemét.
- Ígérd meg, hogy visszajössz!- mondta halkan.
- Ígérem. Minél hamarabb.
- Szeretlek- mondta. 
- Én is szeretlek.
- ERIIK! GYERE, INDUL A GÉP!- ordította anya.
Természetesen sikerült tönkretennie a pillanatot.
Intettem anyának, hogy vettem és, hogy azonnal megyek.
- Hamarosan találkozunk- mondtam és adtam egy puszit a homlokára, majd megfordultam. 
Ő ott állt és várt.
- Itt fogok rád várni, Erik- mondta.
Egészen addig a percig rajta tartottam a pillantásom, amíg el nem tűnt a látóhatáromból.
Egy nap vissza fogok térni. Ezt megígérem, Melissa Morgan!

2011. december 3., szombat

23. fejezet -Zoey

Mikor végeztem a látogatással a kórházban, fogtam egy buszt és hazamentem.
Természetesen mikor leszálltam a sárga, kopottas öreg buszról, elkezdett szakadni az eső, így nyakig áztam, mire hazaértem.
- Brian!- kiáltottam, hogy leellenőrizzem, hogy itthon van e.
Semmi választ nem kaptam.
Lehúztam a szét ázott topánkámat, rátettem a radiátorra, kibújtam a vizes gönceimből és átvedlettem melegítőbe. A fürdőben kiterítettem a ruháimat, majd odatettem egy kávét főni.
A nappaliból békés hortyogás jelezte, hogy apát ismételten elnyomta a részegség.
Bekopogtam Brian szobájába, de megint csak nem kaptam választ, így benyitottam.
- Mi van?- nézett rám ingerülten, gyorsan bezárva a megnyitott weblapot, és letolta a fülhallgatót a füléről.
- Semmi, csak aggódtam, mert nem válaszoltál.
- Hát látod, itt vagyok. Húzhatsz!- parancsolta és visszarakta a fülére a fülhallgatót.
Épp elkezdett sípolni a kávé, amikor csengettek.
- Mindjárt!- duruzsoltam, gyorsan lekapcsoltam a gázt és már szaladtam is az előszobába.
Kinyitottam a hatalmas barna ajtót a viharvert fejemmel, és elszörnyedve bámultam az előttem álló nőre.
Úgy gondoltam, hogy a lakbér pénzért jött a tulajdonos- amiben már 2 hónapos lemaradásban vagyok- de helyette döbbenten láttam, hogy ez a nő, közel sem az a kemény karakterű pénzbehajtó volt.
Ez a nő a vihar ellenére gyönyörű jelenség volt. Kifinomult, nőies, csinos és céltudatos.
Egy fekete esernyőt tartott a fekete bőrkesztyűs kezében, a szabad kezével pedig a fekete szövetkabátját fogta össze a hasánál.
Világosbarna haja egy könnyed, mégis elegáns és visszafogott kontyba fel volt tűzve, fekete csizmáján csak úgy csillogtak az esőcseppek.
Hirtelen villámlott egy hatalmasat.
Érdekes. Vihar szeptemberben.
A villám még jobban megvilágította a gyönyörű nő sápadt arcát, és ki adta azokat az éjfekete szemeit.
Pontosan olyan szempár, mint az enyém. Vagy mint Briané.
Ezt a nőt, bárhol megismerte volna a tartásáról, a stílusáról, vagy éppen ruháiról, kiegészítőiről.
- Zoey- mondta halkan megtörve a kínos csendet, és éjfekete szeméből egy könnycsepp csordult ki.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Haragudtam rá. Lemondott rólunk és a fényűzést választotta. Szemmel láthatóan úszkált a pénzben, és elkényeztette magát az évek folyamán, míg Ők hárman éheztek.
Éjt nappá téve dolgoztam,  hogy a hiányt, melyet ez a nő okozott, el tudjam tüntetni.
1 nap alatt kénytelen voltam felnőni, és lemondani az olyan dolgokról, mint a farsangi bál.
Elkellet viselnem apa dühkitöréseit, és veréseit. Látnom kellett, ahogy Briant bántalmazza, és mindent tönkre tesz. Pedig ez a férfi- az apám- egy tökéletes ember volt. Anya igényeit állandóan kielégítette: dolgozott, főzött, mosott, nevelt minket. Anya mégis itt hagyta. Velünk együtt. Nem hibáztatom azért apát, amivé változott. Egyedül anya tehet róla.
Ő mindennek az elrontója.
- Menj innen!- sziszegtem a fogaim közül és bezártam az ajtót.
Anya egy pillanatig állt, majd újból megnyomta a csengőt. Gyorsan kirántottam a zsinórt az ajtó felett lévő generátorból, hogy ne halljam a csengőszót. Anya erre rájött és elkezdett őrülten kopogni.
- Bocsáss meg! Zoey!- és csak dörömbölt.
Tudtam, hogy Brian nem fogja meghallani a fülhallgató miatt, apa pedig annyira mélyen alszik, hogy észre se fogja venni a történteket.
Nekidőltem a falnak és szép lassan lerogytam, majd a hajam tépve elkezdtem zokogni.
Miért kell ennek megtörténnie? Nem bírom tovább.
Gyorsan, valami szépre kellene gondolnom!- futott át az agyamon.
Justin. Az a rendes fiú, aki mellesleg tökéletesen néz ki. És ma ott lesz a tengerparti bulin- ha egyáltalán megtartják ilyen ítélet időben.
Őt szeretem. Ő megvigasztalhatna. Úgy hozzábújnék! Annyira szükségem van rá!
Összeszedtem magam, felálltam.
- ZOEY! Értsd meg, kérlek!- dörömbölt tovább az anyám a bejárati ajtó felől. Félő, hogy az öreg korhadt ajtó egy idő után megadja magát. Elmosolyodtam.
Gáz a helyzet, de az valóban mókás lenne. Megnézném anyát, ahogy beesik ajtóstul.
Keserűen felkacagtam a félhomályban és bementem a szobámba, hogy egy órácskára lepihenjek, hisz a bulira fittnek kell lennem.
Elkezdtem ábrándozni Justinról, míg a kemény ágyamon feküdtem, amikor hirtelen elragadott az álomvilág.
Délután fél5 körül ébredtem fel, elmentem letusolni- közben hallgatóztam. Anyának se híre, se hamva. Tudtam, hogy ennyivel nem adja fel.
Brianhez is bekukucskáltam a kulcslyukon- valószínűleg Ő se vett észre semmit az egészből.
Beálltam a zuhanyzóhoz és megnyitottam a forró vizet, majd egy kevés meleget is engedtem hozzá.
Imádtam magamra zúdítani a forró vizet, annyira, hogy égesse a bőrömet.
Egy fél óra múlva végeztem, egy újabb fél órát vett igénybe a hajam kivasalása, és még egy fél órát a sminkem tökéletes elkészítése. Nagyon ráérősen készültem, hisz rengeteg időm volt még.
Az eső elállt, ám eléggé hűvös volt odakint, ezért egy térdnadrágot, egy csipkés fehér felsőt és egy kardigánt vettem fel.
Mikor elkészültem leültem tévézni, ám 7 órakor megcsörrent a telefonom. Justin.
Izgatottan olvastam el a kijelzőn a nevet. Lehet, hogy Austin nem tud velünk jönni, és így kettesben megyünk?
Megnyomtam a felvevő gombot és beleszóltam, hogy hallo?
- Hello, Austin vagyok- szólt bele. Szóval a teóriám téves...- Mit szólnál egy pizzához, mielőtt odamegyünk?
Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy Justin jön e, de nem akartam megbántani Austint.
- Persze!
- Oké, hova mehetek érted?- kérdezte.
Tudtam, hogy ide nem jöhet.
- Mi lenne, ha ott találkoznánk?- kérdeztem.
- Szó sem lehet róla! Érted megyek- erősködött.
- Rendben. Rosen street 123/B- diktáltam be a régi címünket, ami egy fényűző luxusvillának tűnt.
- 10 perc és ott vagyok!- és lerakta a telót, mielőtt heves tiltakozásba kezdhettem volna. 10 perc? Busszal talán ott vagyok 8 perc alatt, de így gyalog... Minimum fél óra.
Elindultam azért a buszmegállóba, és teljes szívemből reméltem, hogy fog jönni egy busz.
Meglepetésemre pont akkor kanyarodott be. Mintha a sors az én oldalamra állna!
Elmosolyodtam ezen és felszálltam.
Reméltem, hogy Austin késni fog, és így is lett.
Éppen előtte értem a kapubejáróhoz. Amikor már szemtávolságon belül voltam, elkezdtem az ablak felé integetni, mintha ott látna valaki, ezzel próbálva elhitetni, hogy ez valóban a mi házunk.
- Szia!- ültem be az anyósülésre.
- Hali!- mosolygott rám és végig mért- Jó ez a ruha- mutatott rá.
Kicsit elpirultam.
- Köszi- és bezártam az ajtót, majd bekapcsoltam az övet.
Austin hangosabbra vette a rádiót és elindult. Egy Modern Talking szám ment benne, amit az énekessel együtt énekelt.
Nagyon szórakoztató volt. És meglehetősen jó hangja van!
- Mit csináltál ma?- kérdezte.
- Semmi extrát- sütöttem le a szemem.
Austin elkezdte mesélni egy film történetét, amit ma nézett meg.
Eddig észre se vettem, hogy milyen helyes vonásai vannak.
És annyira kedves.
Azon külön kacagtam, ahogy tolatott a kocsival: a koncentrálás miatt kidugta a nyelvét és úgy nézett a visszapillantó tükrökbe.
Bementünk a zsúfolt pizzériába, és rendeltünk egy sonkás kukoricás pizzát, plusz 2 spriteot. Szerencsére nem kellett vitatkoznunk a pizzán, mert Ő is ezt az egyszerűt részesíti előnyben, és innivaló téren is megegyezik az ízlésünk.
Egyszer csak a semmiből feltűnik Justin és leül mellénk.
- Mizujs, öcsi?- nézett Austinra és az asztalra rakta a kóláját.
- Semmi különös, épp Zoeyval vacsorázni szeretnénk- mondta kicsit közönyösen. Mintha zavarná a jelenléte.
Justin minden bizonnyal már ivott valamennyi alkoholt.
- Most jöttünk a buliról. Már jól kezdődik- nevetett- Az a DJ valami eszméletlen- magyarázta Justin.
Hirtelen rám nézett, de annyira zavarba voltam, hogy egyből elkaptam a tekintetem.
- Na hagylak is titeket, csak gondoltam köszönök!- felállt és elment.
Én még mindig zavarban voltam, bár nem értettem, hogy miért is.
- Szereted a tesód?- kérdeztem végül.
Austin elmosolyodott.
- Persze. Ő a legjobb. Mindent elmondunk egymásnak ,előttünk nincsenek titkok- bekapta az utolsó falatját a pizzájából.
- Hmm... Jó nektek- kortyoltam bele az innivalómba.
- Miért? Te nem jössz ki jól Briannel?- kérdezte érdeklődően. Annyira figyelmes volt. És a jelek szerint valóban érdekelte az életem.
- Nem tudom. Igazából segítünk egymásnak... Csak ez... Ettől sokkal komplikáltabb- próbáltam lezárni a témát.
Austin kérdőn nézett rám. Látszott rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Miért?- kérdezte egyszerűen.
- Öhm...- próbáltam az oda illő szavakat kimondani, de képtelen voltam- Austin... Én nem tudok magamról beszélni, sajnálom- hunytam le a szemem.
- Semmi baj- nevetett- Ha végeztél akár mehetnénk is!- mondta és felállt az asztaltól.
Követtem a példáját.
A part még nem száradt teljesen meg a zivatartól, így a közeli fedett helyiségben volt megrendezve a parti, de kint égett pár tűz, és kisebb csoportok vették körbe- egyesek még szalonnát, illetve mályvacukrot is sütöttek.
Bementünk a táncterületre, Austin felkért táncolni.
Láttam ahogy, Justin egy másik lánnyal nagyon hevesen táncol- időnként csókolóztak.
Austinnal picit még feszengve éreztem magam, így nem voltam valami jó táncos.
Idő közben egyre jobban belemelegedtünk, így megkértem Austint, hogy hozzon puncsot. Mikor visszaért és odaadta nekem, akkor az alattam egy évvel járó fiú- meglehetősen Austin osztálytársa- fordult felénk.
- Jártok?- kérdezte Austintól fülig érő mosollyal.
Austin megrázta a fejét és azt mondta:- Dehogy, mi csak barátok vagyunk.
- Ja, bocs- és már el is tűnt.
Míg táncoltunk rájöttem, hogy szükségem van, hogy valakihez tartozhassak. Austin nagyon helyes, és szívesen lennék a barátnője.
Ám amikor leültünk egy padra és Vanessáról kezdett beszélni, akivel mostanában kavar, úgy éreztem, hogy Ő nem viszonozná ezt.
Vanessa első osztályú lány. Tökéletes alak, csinos, kiváló minőségű ruhák, rendkívül igényes és állandóan magassarkúban jár.
Ezzel szemben vagyok én: általában tornacsukát hordok, esetleg topánkát, sokszor vagyok kócos, és a hajam sose áll úgy, ahogy szeretném, a ruháim turikból valóak... Had ne folytassam.
Így még akkor és ott megfogadtam magamba, hogy minden érzésemet elfojtom Austinnal kapcsolatban. Szimplán barátként kezelem, semmi több.
Ritka, hogy egy fiú ennyire odafigyeljen dolgokra , segítőkész és nagylelkű legyen. Egy kincsre találtam. És soha nem akarnám elveszíteni. Ezért én biztos, hogy nem akarnék többet soha nála. Mi örökre barátok maradunk. Nekünk ez van megírva a sorsunkban.
Bármennyire is hitegettem magam ezekkel a gondolatokkal, annál jobban fájt. De meglehetősen hasznos tevékenység volt: egyáltalán nem voltam zavarban, mikor vele beszéltem, és őszinte voltam minden téren, kivéve a családomat illetően, bár erről nem is igazán beszélgettünk.
Austinban becsültem az őszinteségét. Ő soha nem hazudott volna. Olyan típus volt, aki ha bajba kerülne a történtek miatt, akkor is elmondaná az igazságot. Lenyűgözött.
Mikor vele voltam, minden a világról alkotott negatív gondolatom törlődött és pozitívvá változott.
Másnap elmentünk a Plázába, mert Austinnak öltönyt kellett vennie és megkért, hogy kísérjem el.
Természetesen igent mondtam, hisz semmi jobb dolgom nem volt.
Míg Ő válogatott az öltönyöknél én átvándoroltam az estélyi ruhákhoz, ahol egyenesen a végzet várt rám.
- Zoey?- nézett rám egy magas csinos nő.
Hirtelen sarkon fordultam, és próbáltam szökni. A legközelebbi rejtekhely az öltönyöknél volt.
Anya utánam jött.
- Zoey, hallgass meg!
Riadtan kerestem egérutat, a lábaim elindultak a próbafülkék fele. Hol van Austin, sehol nem látom ?!
- Mondtam, hogy hagyj békén!
- Zoey, bocsáss meg! Meg kell értened!
- Lemondtál rólunk. Tartsd ehhez magad- feleltem hűvösen és hátrálni kezdtem.
- Zoey, ez nem igaz! Költözzetek oda hozzám Briannel, abból a nyomornegyedből! Az a részeg apátoknak való, nem nektek! Nektek élnetek kell...
- Mert a pénz mindenre a gyógyír?
- Én nem ezt mondtam!- kelt a maga igazának védelmére.
- Nem, de ki se kell mondanod. Nálad a pénz az úr. Undorodok tőled!- mondtam.
- Zoey, ne beszélj így velem!- kezdett kijönni a türelméből.
Pontosan ugyanolyan, mint amikor elment. Játssza a szentet, de közben egy valóságos hárpia. Világéletében a pénz volt az első az életében. Állandóan azt szajkózta, hogy én mennyire fukar vagyok, és önző. Hogy én nem bírnék önálló lenni. És tessék, mit ad a sors: megkaptam az Ő elcseszett életét, az Ő elcseszett háztartásával és családjával.
Emlékszem, hogy sose volt elégedett semmivel, állandóan kritizált. És amikor nagy nehezen elértem valamit az életben, azt Ő saját nyereményként könyvelte el- közbe köze nem volt hozzá.
- Tűnj el!
- Zoey, gondolkozz már! Meddig bírod eltartani a családot? Nem bírsz egyszerre tanulni és dolgozni!
- Tűnj el!- ismételtem. Pontosan tisztában voltam a tényekkel, de én nem akartam feladni, mint ahogy Ő tette.
- Apád alkoholista és mindennapossá vált a családon belüli erőszak! A barátaidnak hazudsz az életedről- mutatott rá a hibáimra- Pedro, a felfogadott magándetektívem mindent kiderített rólad és Brianről. Tudod, hogy Brian füvezik? Így ügyelsz az öcsédre?
Én legalább próbáltam tenni az ügy érdekében, és lépni, nem úgy, mint te!- futott át az agyamon.
- Tűnj el!
Csak nem tágított. Rendben, akkor én megyek. És már sarkon is fordultam, mit sem törődve Austinnal. Majd kitalálok valami hazugságot. Például, hogy megjött és ki kellett szaladnom a WC-re, vagy Brian hívott, hogy szüksége lenne a segítségemre.
Mikor már a látványpékségnél jártam megszólalt a telefonom. Austin.
- Ó, szia, bocsi, de annyira begörcsöltem, hogy ki kellett jönnöm a mosdóba vízért- mondtam neki.
- Ahha. Ide tudnál jönni a könyvesbolthoz?
Eszembe jutott, hogy nem tudom, hogy anya hol lehet. Mi van, ha összefutok vele? De Austinnak nem mondhatok nemet.
- Persze- és leraktam. Gyorsan odamentem a mozgólépcsőhöz, és felmentem az első emeletre, majd szembe bementem a könyvesboltba.
Mosolyogtam, amikor megláttam Austint, aki egy manga könyvet lapozgatott.
Amikor észrevett, nem viszonozta a mosolyom.
Biztos pikkelt rám, hogy egy szó nélkül távoztam.
- Bocsi, kerestelek, de nem találtalak- emeltem fel megadóan a kezem és angyalian mosolyogtam.
- Ahha. Nem szeretnél nekem valamit elmondani?- kérdezte közömbösen.
Megvontam a vállam, hisz mindent tud rólam. Tegnap este kibeszéltük a volt barátokat/barátnőket, első csókot, és mindent, amit tudnunk kell egymásról.
- Úgy hiszem, tegnap mindent közöltem- mosolyogtam rá, bár belül már kezdtem pánikolni, a rossz előérzetemtől.
- Tudod Zo... Én kedvellek. És elvárom, hogy akivel én őszinte vagyok, az is az legyen velem- mondta, miközben végighúzta a könyvek gerincén a mutatóujját.
Bólintottam és kicsit rekedten megszólaltam: - Világos.
- Akkor még egyszer megkérdezem. Kell valamiről még tudnom?
Kissé bizonytalanul megráztam a fejem, majd lesütött szemmel, azt mondtam, hogy nem.
- Ennyit akartam- mondta és hátat fordított nekem.
- Austin!- mentem utána.
- Mondjam, azt, hogy tűnj el?- nézett rám össze szűkült szemekkel. Pontosan ezt mondtam anyának a próbafülkénél, amikor nem láttam semerre sem Austint... Te jó ég! Tuti, hogy bent volt! Én hülye!
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe.
- Austin! Austin!- szaladtam utána, de a fiú gyorsabban lépett.
Leültem a szökőkúthoz, és halkan magamnak ennyit suttogtam: - Kérlek, bocsáss meg...

22. fejezet -Melissa

A buli iránti izgatottságom teljesen eltűnt.
Amikor megtudtam, hogy mi történt Mattel, nagyon elszomorodtam.
Ha nem lett volna ott Erik, valószínűleg sírtam is volna.
Biztonságba éreztem magam a karjai között.
Sose gondoltam bele, hogy mennyi mindent képes megváltoztatni egy pillanat.
Vegyük például Eriket... Mindig úton van, megy a fellépésekre és ki gondolná, hogy bármi baj érheti?
Tuti nem bírnám elviselni azt a fájdalmat.
Zoey mesélt a Matt és Laura közötti erős szálakról. Annyira el voltam foglalva önmagammal, hogy észre se vettem, hogy Ők így összemelegedtek...
Felpillantottam Erik arcára. Úgy látszott, mintha a TV-t nézné, de biztos voltam benne, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak.
Picit megerőltettem magam, nyújtózkodtam és adtam egy puszit az arcára.
Elmosolyodott.
- Ezt most miért is kaptam?- mosolygott rám.
Nem. Valami nem stimmel vele. Érzem.
- Hát... Csak úgy. Nem szabad?- kacsintottam rá.
Vett egy nagy lendületet és már csak azt vettem észre, hogy az ágyamon gurultunk egy kicsit és én alul voltam, ő pedig felül.
Elkezdett csókolgatni, simogatni, cirógatni, felhúzta a pólómat, kigombolta  a nadrágomat.
- Hé!- toltam el magamtól.
Most Ő kérdezte meg, hogy mi a baj.
- Semmi. Csak... Szerintem ma ne... Matt- nyögtem ki, de nyilvánvalóan nem ez volt a fő indokom. Magamnak is hazudtam.
Minden bizonnyal jól tettem, mert a következő pillanatban a drágalátos nővérkém viharzott be kopogás nélkül a szobámba.
- Jessica!- néztem rá ingerülten. Erik leugrott rólam, és felhúzott az ágyról ülőhelyzetbe.
- Bocsmár. Erik, nem adnál pár autogramot az osztálytársaimnak?- nyomott Erik orra alá vagy 20 színes és illatos üdvözlőkártyát.
- De, persze...- válaszolta udvariasan Erik, és elvette a tollat, illetve a lapokat a kezéből.
- Ugyan Erik, hagyjad...- néztem dühösen Jessicára.
- Nem Melissa, nem lehet.
Jessica valószínűleg megérezte, hogy sikeresen egy háborút indított el kettőnk között, és úgy döntött, hogy felszívódik és fél óra múlva majd visszajön.
- Nem kell teljesítened az ostoba nővérem minden óhaját!- keltem ki magamból.
- De- és alá is firkantotta az elsőt, még szívecskét is rajzolt oda. Elszörnyedve kikaptam a kezéből és ketté téptem.
- Most fejezd be- kértem.
- Nem- és már írta is a következőt.
- Erik, mi van veled?- néztem rá furcsán.
- Hogy velem? Veled mi van?- húzta fel a szemöldökét.
- Én... Én csak egyszerűen nem értelek. Együtt vagyunk, és a hülye rajongók miatt meg simán félrehajítasz- ráztam meg a fejem. Igazából én se hittem el, amit mondtam.
- Ostoba rajongók? Ők adják a hitet, hogy jó vagyok abban, amit csinálok- felállt az ágyról- Ez az életem Melissa. Úgy látom, még mindig nem fogadtad el.
- Én...- kezdtem bele a védelmi beszédembe, de Erik elcsitított.
- Ezek szerint nem voltunk egymással elég világosak. Abban egyeztünk meg, hogy nincs több titkolózás, ugye? Pipa. Most jöhetnek a rajongók. Ők az életem. Ha nem fogadod el, felesleges az életem részét képezned..
Lecsordult egy könnycsepp az arcomon.
Gyorsan elfordultam, nehogy észrevegye, de késő.
Odalépett hozzám ,megölelt és a fülembe súgta, hogy sajnálom.
A 2 keze közé vette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.
A hüvelykujjával letörölte a könnycseppet az arcomról.
- Bocsáss meg, kicsit feszült vagyok.
Bólintottam egyet és elindultam az ajtóm irányába.
- Hozok egy kis teát, oké?- mondtam és kimentem.
Lementem a földszintre, a konyhába. Jessica megint bekapcsolva hagyta a tévét. Épp a távirányítóért nyúltam, amikor felfigyeltem Erik Logan nevére.
A kikapcsolás helyett feljebb vettem a hangerőt.
- Már várom, hogy a világgal találkozzak!- mondta Erik és integetett. Egy női hang elkezdte magyarázni és taglalni, hogy mit is takar ez a mondat: Erik Logan világ körüli turnéra vállalkozott. 1 év.
A kezemben lévő távirányítót elejtettem, és gyorsan a pultba kapaszkodtam.
Ezért volt olyan feszült, és ezért viselkedik furcsán.
Elmegy.
1 évre.
Idegesen felszaladtam az emeletre, berontottam a szobámba.
- Mikor akartad velem közölni?!- ordítottam.
- Mit?- mosolygott rám.
- Elmész 1 évre! 1 teljes évre!
- Melissa, én...
- Hogy lehettem ennyire ostoba?- meredtem a padlómra- Menj el- tártam ki az ajtót.
- Melissa, kérlek hadd magyarázzam meg.
- Felesleges.
Erik jobbnak látta nem vitatkozni velem, és elment.
Lefeküdtem az ágyra és magamhoz öleltem Brumi macit, aki kiskorom óta minden könnyemet felszívta.
Ez a baj velem. Mindig megjárom. Túl hamar szeretek meg embereket.
De hisz éppen ezért vagyok olyan távolságtartó és barátságtalan.
De Erik minden próbát kiállt és közel engedtem. Pedig csak 1 hete ismerem.
Felkaptam magamra pár göncöt és elhatároztam, hogy átmegyek Laurához, hisz biztosan szüksége van egy kis támogatásra.
Igazából nem tudtam, hogy mennyire haragudhat rám, de most nem is ez számított. Bajban volt, és segítenem kell neki. Nem adhatja fel.
- Jessica!- kiáltottam az előszobából.
- Mi van?- jött a felelet valahonnan a fürdőszobából.
- Elmegyek Laurához.
- Ok- jött a bő szavú felelet.
Kimentem, felpattantam a cengámra és már úton is voltam.
Ahogy elsuhantam a sárguló fák között egyre gyengébbnek éreztem magam, a kezem a kormányhoz fagyott, a szememet csípte a hideg. Útközben pár könnycsepp is kicsöppent. Természetesen csak és kizárólag a hideg miatt. Köze nincs Erikhez...
Amikor bekanyarodtam az ismerős utcába, az meglehetősen csendes volt. Először Matték háza előtt haladtam el, mely kísértetiesen üresnek tűnt, a postaládában tornyosultak a hírlapok.
Letámasztottam a biciklimet a kapuhoz és becsengettem.
- Jó napot, Melissa vagyok, Laurához jöttem!- mondtam a kaputelefonba, mire kitárult előttem a kapu.
Hátulról mentem be, a konyhánál. A fogasra rátettem a kabátom, a sálat a nyakamon hagytam.
- Szia!- köszönt Chad. Meglehetősen maga alatt volt. A pultnál ült és épp egy narancslevet iszogatott miközben valami PC újságot olvasott.
- Hello! Laura?- kérdeztem tőle.
- Az emeleten- válaszolta.
Bólintottam és elindultam a lépcső felé, nem nagyon beszélgettem sokat Chaddel az évek folyamán, de most úgy éreztem, hogy rá is ráférne egy kis lelki támasz.
- Minden rendben?- fordultam vissza.
Chad érdeklődő arckifejezéssel rámnézett, bólintott ,kortyolt egyet az italából, majd azt mondta: -Nem.
Visszamentem hozzá, és leültem a mellette lévő székre, és felé fordultam, majd a kezem a vállára tettem.
- Nyugi, minden rendben lesz- igazándiból világ életemben nem voltam az a vigasztalós típusú lány, soha nem találtam az éppen oda illő szavakat.
Csak bámult maga elé, és a gondolatai mögé temetkezett.
Felálltam és elindultam a lépcsőhöz, az eredeti ittlétem tárgya felé.
- Melissa- kapta fel a fejét. Az utolsó pillanatban megfordultam- Köszönöm.
Megvontam a vállam és eleresztettem egy mosolyt.
- Igazán nincs mit- és már mentem is fel a lépcsőn.
Bekopogtam illedelmesen az ajtón, egy picit vártam, majd benyitottam.
Laura a szőke hajzuhatagával ott feküdt az ágyában, és a rózsaszín hercegnős párnáját ölelte, körülötte szanaszét millió fehér gyűrődött zsebkendő hevert.
- Ó, Laura!- szaladtam oda hozzá és átkaroltam.
A lány egyre csak zokogott, próbáltam megnyugtatni, és mondogattam neki, hogy minden rendben lesz, de mintha a szavaimat meg se hallotta volna.
Nagy erővel húzott magához, pár perc elteltével próbált lenyugodni.
- Köszönöm- súgta és kifújta az orrát.
- Ugyan- legyintettem.
Fél óra múlva már sikerült mosolyt csalnom az arcára, bár nem volt 100%-os. Bekapcsoltam youtube-on a kedvenc szerelmes számát- Adeletől a Someone like you-t- és meghallgattam a kórházi incidenst Laura előadásában.
- Nekem valami nem stimmel itt- mondtam a végén.
- Mi?- nézett rám.
- Például... Miért haragszik Matt ennyire Chloéra? És miért tettek úgy, mintha minden rendben lenne?- néztem rá tágra nyílt szemekkel, majd felálltam az ágyról, és elkezdtem sétálni.
- Hát... Igazából sejtelmem sincs- nézett maga elé Laura, és hátradobta hosszú reklámokba illő haját- Sose gondolkoztam ezen.
- Fogadni mernék, hogy Ő tette a lisztet a szekrényedbe!- mutattam rá és elhúztam egy picit a függönyt, hogy kinézzek az utcára. Tökéletes rálátás nyílt a Bender ház elöl lévő teraszára.
- Ugyan, Melissa!- háborodott fel- Lehet, hogy nem egy szent, de miért ártott volna nekem? Egyszerűen nincs oka...
- Sose lehet tudni... Lehet félt, hogy elveszíti Mattet, vagy nem fog tudni olyan sok időt vele tölteni- vontam meg a vállam, és leültem az íróasztalnál lévő sárga gurulós székre.
- Melissa, te egyáltalán hallod, hogy mit beszélsz?- vonta fel a szemöldökét- Vádolod Chloét. És mivel magyarázod azt, hogy ma Matt Vanessával vacsizott a Beth'-ben? Vagy miért dobáltak meg a focicsapat tagjai vízibombával?
Felemeltem egy piros körömlakkot az asztalról- Ezt kölcsön adod?- néztem rá felmutatva az apró tárgyat.
- Persze- bólintott.
- Szóval... Még nincs magyarázatom. De majd lesz. Megoldom ezt a rejtélyt- mosolyogtam rá és lecsavartam a kupakot a körömlakkoról.
- Felejtsd el, Mel. Nincs itt semmi rejtély.
- Te is tudod, hogy nem stimmel valami az ikrekkel!- mondtam, miközben a lakkot egyengettem a hüvelykujjamon lévő körmömön- Azt ne mond, hogy te nem érzed különösnek ezt az egészet!
Laura lehunyta a szemét és pár másodpercig némán gondolkozott.
- Talán- állt fel az ágyról- Lehet- ment oda a polchoz- Nem tudom.
Leemelt egy dossziét a polcról és átnyújtotta nekem.
- Hé, vigyázz a körmömre, frissen festettem!- rántottam el riadtan a kezem, hisz utáltam, ha tönkre megy festés közben a körmöm.
- Nos... Csak, hogy tisztázzuk. Igazad volt, nem is érzek semmit Erik iránt. És összegyűjtöttem az összes poszteremet neked.
Ez nagyon aranyos gesztus volt tőle, be kell valljam.
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. Eddig próbáltam nem gondolni az előbbi vitánkra Erikkel, de most, hogy ott volt előttem a mosolygós feje egy papíron, minden újra lejátszódott bennem.
- Mi a baj?- nézett rám Laura.
- Ó, semmi, semmi.- csavartam rá óvatosan a kupakot a körömlakkra.
Laura közelebb jött hozzám, arrébb tolta a posztereket és felugrott az íróasztalára, majd lazán lelógatta a lábát elől.
- Látom, hogy van valami. Mondd!
Megráztam a fejem, mire Laura hozzá tette, hogy kérlek.
Valóban jól esne kiönteni a szívem. De nem merem. Mi van, ha csak én reagáltam túl?
- Erik el felejtette közölni, hogy 1 évig világ körüli turnéra utazik, és picit megharagudtam rá.
Laura rezzenéstelen arccal figyelt.
- Tudtad, hogy előbb-utóbb úgyis elment volna.
Gyűlöltem, hogy ennyire őszinte tud lenni.
Bólintottam.
- De ne ennyire hamar! Alig ismerem...- nyögtem ki.
- Annál könnyebb elengedned- tette a vállamra a kezeit- Mielőtt még nagyobbat kellene csalódnod.
Egy rakoncátlan könnycsepp kibuggyant a szememnél és lefolyt az arcomon. Gyorsan letöröltem, ügyelve, hogy véletlenül se nyúljak bele a száradó körmömbe.
- Ha szereted engedd el. Ha szeret, visszarepül- zárta le a témát Laura- Ezt pedig vidd el, egy nap jól fog jönni- emelte fel az Erik dossziét.
Erik elmegy. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk végünk. Én bízok benne, és Ő is bízik bennem. Az 100%, hogy én nem lépek félre, és Erik... Remélem, hogy nem csábítja el valami Primadonna rajongó.
Mert én hűséges vagyok. És egy percig nem fog meginogni ez az érzés, míg világ a világ.