Összezavarodva másztam ki a medencéből. Soha nem láttam még egy ilyen lányt. Látszik rajta, hogy túl sokat vállal és hamarosan össze fog roskadni. Egy 17 éves nem bír ennyi fele koncentrálni, és egyáltalán nem boldog. A legjobb barátainak a legtündéribb arcát mutatja, miközben belül szomorú.
Sokan mondják nekem ,hogy jó emberismerő vagyok, főleg a húgom, Chloé. Valóban közelebb akartam kerülni Laurához, de nem gondoltam volna, hogy ennyire ellenségesen fog viselkedni. Tegnap este, pont erről beszélgettünk:
- Kopp, kopp!- mondta a dili húgom az ajtóm előtt.
- Gyere- szóltam ki és leraktam a gitáromat az ágy mellé.
- Gyönyörű dal- dicsért meg Chloé és leült mellém az ágyra. Hosszú haját feltűzte, és az oldalfrufruját hajráffal hátra fogatta- Talán a kis szöszi inspirált, aki a kávézóban volt?- nézett rám ravaszul. Az egypetéjű ikerségnek voltak előnyei, de én több hátrányt tudtam volna felsorolni. Néha ijesztő tudott lenni az egész: mintha telepatikusan tudtunk volna beszélni, és egymás gondolatait tudtuk volna olvasni.
- Dehogyis- hazudtam.
- Ugyan Matt, a húgod vagyok, nem az egyik barátod! Ne nézz már hülyének- mondta és elkezdett babrálni a hálóingjéről lelógó apróbb rojtokkal - Tényleg szép csaj, csak kicsit merev, de hisz ezt te pontosan tudod. Elvégre te mindenkit kiismersz a tekintetéből- bökött meg.
- Azért ez nem teljesen van így- álltam fel az ágyról és odamentem a ruhásszekrényemhez.
- Mellesleg Melissa mondta, hogy Ő a legnagyobb Erik Logan rajongó- magyarázta tovább- Úszik, táncol, szertornázik, tollasozik, rajzol, minden versenyen részt vesz... Egyszóval egy géniusz. Eddig azt hittem utálod a strébereket- dőlt hátra Chloé az ágyamon.
- Laura nem stréber. Ő... Igazából még nem jöttem rá, hogy melyik a legmegfelelőbb szó- vallottam be.
És most itt vagyok az uszoda előtt ugyancsak tanácstalanul, akárcsak tegnap. Bár a mostani érzéseimhez párosultak az éhséget jelző korgások, szóval felpattantam a biciklimre és elmentem keresni egy pizzázót.
Laura nem mindennapi lány, ezzel tökéletesen tisztában voltam, és igazándiból ez fogott meg benne. Biztos voltam abban is, hogy a kemény külső lágy belsőt takar, csak éppen még nem nagyon tudtam, hogyan tudnám ezt elővarázsolni belőle.
Lelakatoltam a pizzéria előtt a biciklimet és bementem. Meglepetésemre gondolataim alanyát pillantottam meg az egyik boxba.
Pár másodpercig némán álldogáltam és felmértem a helyzetet. Úgy döntöttem ,hogy itt az én időm, és elindultam felé.
- Leülhetek?- kérdeztem tőle kicsit félénken, bár próbáltam nyugodtnak tűnni.
A lány lassan felnézett rám barna bociszemeivel és bólintott egyet. A szeme körül vörös volt, mint aki most sírta ki magát.
- Nos... Köszi, hogy ma foglalkoztál velem- nem tudtam, hogy mit mondjak. Láttam rajta, hogy szomorú és bántja valami. Ismételten bólintott, mire kezdtem elveszíteni beszélőkémet és zavarba estem. Szerencsére a pincérnő a segítségemre sietett és megkérdezte, hogy mit rendelünk.
- Nos... Laura?- kérdeztem tőle.
- 29 cm-es sonkás-kukoricás pizza és egy kóla- hadarta el, majd rám nézett.
- Ööö... Nekem is ugyanez- motyogtam és elővettem a telefonomat. Idegességemben mindig elkezdem nyomogatni, így lekötöm a figyelmemet és nem hordok össze zöldségeket.
- Bocsi, hogy hisztiztem- mondta 5 perc néma csönd és bámészkodás után meglepetésemre Laura- Mostanában elég feszült vagyok.
- Ugyan semmiség. Túl bunkó voltam- múltkor láttam egy filmet, amiben mondták, hogy egy vitában bármelyik fél is a hibás: mindig a pasinak kell bocsánatot kérnie, és az a legjobb, ha magukat alázzák meg.
Laura rám pillantott összezavarodva. Érdekesnek találtam, hogy egy ilyen komoly lánynak, ennyire pajkos barna csillogó szemei legyenek.
- Egyáltalán nem voltál bunkó! Hiszen igazad volt... Merev vagyok- suttogta maga elé és a jobb oldali szeme különösen megcsillant, mintha egy könnycsepp szökött volna ki, melyet gyorsan le is törölt.
- Sose baj, ha komoly vagy- bókoltam neki. Laura elmosolyodott.
- Tudod érdekes... De szeretek ilyen lenni... Állandóan pörögni és menni, tenni a dolgokat- vallotta be picit félénken- Totál bolondnak tartasz?- nézett rám mosolyogva.
- Ugyan! Véleményem szerint az a jó, ha elfogadjuk magunkat. Én csak annyit akartam mondani a medencében, hogy ott és akkor lazulj el, és gyorsabb leszel. Ahogy néztelek, azt vettem észre, hogy már nem a saját szórakoztatásod miatt úszol, hanem azért, mert azt mondják- mondtam ki őszintén a dolgokat. Világ életemben őszinte voltam, bár néha egy-két szívet és lelket ezzel alaposan összetörtem...
Figyeltem Laura vonásait is, aki magában hatalmas harcot folytatott, hogy mondja e ki a szívből jövő érzéseit, vagy rejtse véka alá.
- Most majdnem a fejedhez vágtam pár obszcén szót, de tudod... Attól tartok igazad van- felelte bölcsen. Annyira választékosan beszélt és odafigyelt minden mondatára. Lehet egy nap még a Parlamentben fog ülni, hisz nem mindennapi ez a diplomáciai érzék.
Újra visszajött a jó kedvem szavaim alátámasztása végett és végtelen mosoly ült ki az arcomra.
- Szeretnék még tőled órát venni- mondtam- Nagyon szeretnék bekerülni a csapatba- vettem komolyra a szót.
- Holnap koncert, utána meg hétvége... De amint lesz szabad időm szólok, rendben?- adta be a derekát.
- Mit kérsz cserébe?- kérdeztem, de ezzel csak azt értem el, hogy teljesen elpirult.
- Semmit. Ez...Ööö... Természetes...Öö... A csapat érdekében... Ööö- dadogott össze-vissza, amit marha mulatságosnak találtam, de csak óvatosan elmosolyodtam.
Megérkeztek a pizzák és az üdítők időközben, amik rendkívül ínycsiklandozóak voltak. Laura mesélt magáról, kérdezett a régi városomról és az iskolámról. Mikor végeztünk éreztem, hogy közel engedett magához.
- Szombaton lesz egy városi ünnepség, jó lenne ha velünk jönnétek. Merre is laktok?- kérdezte Laura.
- Clayton Road... Egy hatalmas zöld ház- mondtam.
- Viccelsz? Én is ott lakok! Tudom melyik zöld házról beszélsz, akkor hát ti vagytok azok a bezárkózott új szomszédok. 2 hete próbáltam nektek sütit vinni, hogy köszöntselek titeket. Anya szeret jóba lenni a szomszédságnál- magyarázta- De senkinek nem nyitottatok ajtót- mutatott rá a lényegre.
Ó, ha tudtam volna, hogy beakart volna jönni a házunkba, ha tudtam volna, hogy ennyire fog érdekelni ez a lány, ó, ha nem hallgattam volna apára... Már rég jóba lehettem volna vele és nem lett volna az a konfliktus az uszodában. De a múltat ugyebár nem lehet átírni.
- Hát... Igen... Nem nagyon szeretjük az idegeneket- vontam meg a vállam.
- És így, hogy fogadjunk be titeket?- kérdezte dallamosan. Nagyon rátudott mutatni a lényegre, lenyűgöző.
- Ó, erre nem is gondoltunk- vicceltem, majd ahogy kimondtam megszólalt a telefonom. Chloé.
- Nem veszed fel?- kérdezte.
- Ó...De...De...- és felvettem- Háló? Mi? Ki? Most?- leraktam és Laurához fordultam- Bocsi, de mennem kell.
- Semmi baj, nekem is. Mi lenne, ha átnéznél hozzánk délután? Egy hatalmas fekete kovácsoltvas kapu és egy fehér ház. Összetéveszthetetlen- mondta, felálltunk, kifizettem a számlát és már kint is voltunk. Felültem a biciklimre.
- Jól hangzik. Nem fogok zavarni?
- Dehogyis! Anya üzleti úton van- magyarázta.
- Ülj fel- mondtam neki és ráböktem a csomagtartómra.
- Elment az eszed?- nevetett- Én Laura O'Connor vagyok, mit gondolnának rólam az emberek, ha...
- Laura... Ülj fel- mondtam nyugodtan, bízva meggyőző egyéniségemben. Kicsit töprengett, majd oldalasan felült és megfogta a derekam.
- Ha meglát valaki... Oda a jó hírem...És...- kezdte újra, de felvéltem fedezni a hangjában a boldogságot. Vajon milyen rég óta nem csinált semmi őrültséget?
- Laura! No para!- szóltam hátra.
- Fogd be és indulj!- feleselt. Elnevettem magam és már repesztettem is.
Imádtam gyorsan menni biciklivel, de most visszafogtam magam- nem akartam halálra ijeszteni már az első útján. Máskor ugrattam, egy kerekeztem, dudorásztam, de most miatta mindet mellőztem. Próbáltam nem forgalmas helyeken menni, hogy ne lássák meg kívánságának megfelelően a kisasszonyt mögöttem. Néha kacarászni véltem hallani és néha erősebben ölelt át. Végül a házuk előtt lefékeztem.
Lehuppant a csomagtartóról és lépett 2 lépést távolabb tőlem.
- Köszönöm szépen, hogy hazahoztál Matt!- mosolygott rám.
Ahogy elnéztem az arcát majdnem megkérdezte tőle, hogy Fájt? Mire Ő megkérdezte volna, hogy mi? Én pedig mondtam volna, hogy a zuhanás. Egy ilyen gyönyörű arcnak a mennyországból kellett jönnie.
Gyorsan elhessegettem magam elől bugyuta képzelgéseimet és nyugodt hangon válaszoltam:
- Szomszédoknak mindent- kacsintottam rá.
- Így van! Bejössz?- invitált. Úgy szerettem volna mondani, hogy igen, persze, de Chloénak már megígértem, hogy megyek haza.
- Bocs, de nem- fájt kimondanom ezeket a szavakat, de mégis könnyed maradt a hangnemem.
- Ó- mondta Laura- Hát akkor... Én megyek is. Szia!- sürgősen elkezdett bepötyögni valami kód szerűséget a kaputelefonba, mire kinyílt a kapu. Még visszanézett egyszer, utána bezárta maga mögött a fekete kovácsoltvas nyílászárót.
Visszatekertem, otthon bevágtam egy bokorba a biciklit, felszaladtam a lépcsőn és bementem a házba.
- Chloé!- kiáltottam.
- Erre!- jött a válasz az emeletről. Felszaladtam az emeletre, be a szobájába- Már elment- adta tudomásomra, amiért haza kellett rohannom.
- Miért nyitottál neki ajtót?
- Azt hittem a kínaimat hozták meg- mondta durcásan.
- Gratulálok- motyogtam az orrom alatt és becsaptam az ajtóját magam mögött, amikor kiléptem a szobájából. Átmentem a szemközti barna ajtóhoz és bementem rajta. Leültem az ágyamra és az ölembe vettem a gitárt. Pengettem rajta egyet.
- I'm no superman. I can't take your hand...- kezdtem el énekelni. A dal számomra gyógyírként szolgált. Elfeledteti a problémákat és megszünteti a külvilágot. A legszebb dolgok jutnak ilyenkor az eszembe- most Laura arca lebegett előttem. Hihetetlen, hogy mennyire érdekel ez a csaj. Eddig soha nem ragadott így magával még senki. De felesleges is nála pedáloznom, hisz valószínűleg újra megtalálnak és költöznünk kell... Újra.
Chloéval már meglehetősen gyorsak vagyunk pakolás terén, és hozzászoktunk a barátok elvesztéséhez. Chloé a költözést többnyire úgy nevezi, hogy átmeneti területi foglalás. Sose engedünk magunkhoz senkit közel, mert annál fájóbb elengedni őket. Ami a legszörnyűbb, hogy látom Chloén, hogy tetszik neki az új környék, és szívesen válna Zoey vagy Melissa legjobb barátnőjévé. Chloé régebben oly sebezhető volt, de az évek feledzették. Most már egy kopár kőhöz hasonlít leginkább.
Kopogtattak az ajtón.
- Gyere- szóltam ki.
- Haragszol rám- szögezte le Chloé. Nem válaszoltam, inkább pengettem még egy akkordot a gitáron- Aj, Matt, hidd el, én is szívesen maradnék, és megpróbálunk a legtovább itt maradni. Apa megígérte nekünk!
- Apa minden szava hazugság, mikor tanulod már meg végre?
Chloé rosszallóan megrázta a fejét, leemelt a polcomról egy képet és leült az ágy végébe.
- Fogalmad sincs, hogy mit beszélsz! Ha anya ezt hallaná...- kezdett bele, de már kijöttem a sodromból teljesen.
- De nem hallja Chloé. Meghalt- mondtam keményen.
Chloé vett egy mély levegőt és lerakta a képet a kezéből lefordítva.
- Tegyük úgy, hogy ez meg sem történt. Új téma- terelte a szót- Milyen volt az úszás?- kérdezte mosolyogva.
- Eléggé... Jó- feleltem tömören és megint megpengettem a gitárt, ezzel próbálva jelezni, hogy most nem szívesen beszélek vele az egészről.
- Megcsókoltad?- tért az Őt foglalkoztató kérdésre.
- Tessék?- lepődtem meg- Te normális vagy?
- Hisz bele vagy zúgva, Matt!
- Dehogy vagyok belezúgva! Egyszerűen érdekesnek találom, de úgy nem tetszik, mint lány- vallottam be. És valóban: csak a személyisége tetszett, de az is azért, mert nem volt olyan közömbös, mint a többi ugyanolyan lány. Ő más volt. És nem bírtam összehozni a kemény külsejét a huncut szemeivel. Valami nem stimmelt rajta, és megakartam fejteni, hogy mi. Ez foglalkoztatott leginkább, de ugye Chloé túl sok szerelmes regényt olvas.
- Áltasd magad! Ha befested feketére a hajad és kék kontaklencsét használsz lesz esélyed.
- Mi van?
- Magyarul hasonlíts Erik Loganre és nyert ügyed van- állt fel és elindult kifele.
- Engem nem érdekel Laura, fogd már fel!
- Ha te mondod...- ezzel a mondattal kiment.
Délután háromkor indulásra készen álltam a nappaliban. Azt mondta, menjek át délután. Miért is ne? Legalább ott nem gondolok a sötét dolgokra, melyek itthon megtalálhatóak.
Megfogtam a kilincset és picit elfordítottam, de még nem kattant a zár.
És mit mondjak neki? Szia, nos, itt vagyok? Milyen ostoba beszéd lenne már... Vagy legyek laza és egyszerűen eresszek el egy Halit?
Észrevettem, hogy egyre erősebben markoltam a kilincset, így inkább elengedtem, mielőtt letörném. Az előszobában lévő tükör előtt megálltam és végig néztem magamon. Hmmm... Nem rossz...
Kicsit megigazgattam fehér pólóm nyakát, ami különösen kiadta barna testemet és ráakasztottam a napszemüvegemet. Elég laza. Király!
Újra megfogtam a kilincset. Basszus, ennyire izzad a tenyerem? Tényleg venni kellene egy légkondit, kegyetlen meleg van itt...
Kinyitottam az ajtót és elindultam a verőfényes nyári délutánon. Az ismerős fehér ház előtt lefékeztem.
Spontaneitásom kihasználva gyorsan megnyomtam a csengőt és vártam.
1 perc múlva lányhangot hallottam az udvar irányából és papucs csattogását.
- Igen, Melissa, teljesen igazad van: bunkó- egy nevetés- De bolond vagy!- elfordította valaki a zárban lévő kulcsot belülről. Kitárult előttem a kapu.
Laura arcáról hirtelen leolvadt az előbbi nevetés utáni mosoly és gyorsan ennyit mondott a füléhez szorított telefonba:- Figyelj, most le kell tennem. Majd később dumálunk! Csáó!- és kinyomta.
- Szia Laura!- a hangom olyan ideges volt, de Laura a jelek szerint nem vette észre.
- Ó, hello... - végignéztem rajta. Egy fehér sportos rövidnadrágot viselt egy rózsaszín atlétával, ami alól kikandikált a fehér melltartó és a pántja. Az elpirult arcán és a kezén valami fehér por volt, a haja egybe össze volt fonva és a fonat a vállán pihent- Épp palacsintát sütök- magyarázta kinézetét Laura és szélesebbre tárta a kaput- Gyere be!
Bezárta mögöttem a kaput és mosolyogva azt mondta, hogy kövessem. Elvitt egy hátsó ajtóhoz, ami a konyhába nyílt. Mennyire harmonikusan van berendezve itt minden. rengeteg fehér szín uralkodott, ami ugyebár a tisztaság színe... És gondolom ezzel a ház berendezője is tisztában volt. Ezzel is azt akarta sugallni, hogy ez a család mennyire tökéletes. A pulton heverő gyümölcsöskosár és az étkezőasztalon lévő ciklámen színű orchidea is erre a következtetésre juttatott.
Laura odalépett a gáztűzhelyhez és öntött a palacsintasütőbe egy adagnyit, majd várt.
- Kérsz valamit inni?- kérdezte kicsit idegesen.
- Köszönöm nem. Segítsek?- mentem oda mellé.
- Á, ne piszkold magad össze.
- Ugyan- és levettem magamról a pólómat. Ekkor vettem észre, hogy a palacsintasütőbe nem kör alakú tészta van, hanem eléggé... Hát mutáns torszülemény volt.
- Most tanulok palacsintát sütni- mondta. Nem akartam mondani neki, hogy látszik, nehogy megsértsem.
- Valóban? Azt hittem direkt gyártasz dinó alakú palacsintákat! Lemertem volna fogadni, hogy ez egy T-Rex- viccelődtem, melynek hatására elnevette magát.
- Te nem vagy komplett- mondta és kicsit meglökött- Igazság szerint a Jurassic Parkot szeretném újra létrehozni- folytatta viccem humoros szójátékával.
Kivettem a T-Rext a tányérra és raktam még egy adag tésztát a palacsintasütőre.
- Nézd- a tésztát csinos mozdulatokkal elegyengettem és ahol maradt egy lyuk, oda még csaltam egy picit- Ezt hagytad ki- oktattam.
- Ó. Ez tényleg nem volt leírva- mentette meg magát és elkezdett nevetni.
Mikor a negyvenötödik szerencsétlen próbálkozása után kész lett az első műremeke Laurának, nagy kedvet kapott a sütéshez. A levegő oly annyira izzott körülöttünk, hogy kénytelen voltam bukóra nyitni egy ablakot, hogy ne süljek meg én is.
Végül kilencvenhat palacsintát csináltunk- a dinókat nem számoltuk bele- és leültünk a pulthoz lakmározni. Laura hozott meggy-, málna-, barack- és szilvalekvárt, mogyorókrémet, kakaóport és túrót. Észrevettem, hogy Ő csak és kizárólag a mogyorókrémet fogyasztotta. Én természetesen sorba mentem mindegyiken, hisz fiú vagyok, nekem mindent lehet...
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése