2011. december 3., szombat

23. fejezet -Zoey

Mikor végeztem a látogatással a kórházban, fogtam egy buszt és hazamentem.
Természetesen mikor leszálltam a sárga, kopottas öreg buszról, elkezdett szakadni az eső, így nyakig áztam, mire hazaértem.
- Brian!- kiáltottam, hogy leellenőrizzem, hogy itthon van e.
Semmi választ nem kaptam.
Lehúztam a szét ázott topánkámat, rátettem a radiátorra, kibújtam a vizes gönceimből és átvedlettem melegítőbe. A fürdőben kiterítettem a ruháimat, majd odatettem egy kávét főni.
A nappaliból békés hortyogás jelezte, hogy apát ismételten elnyomta a részegség.
Bekopogtam Brian szobájába, de megint csak nem kaptam választ, így benyitottam.
- Mi van?- nézett rám ingerülten, gyorsan bezárva a megnyitott weblapot, és letolta a fülhallgatót a füléről.
- Semmi, csak aggódtam, mert nem válaszoltál.
- Hát látod, itt vagyok. Húzhatsz!- parancsolta és visszarakta a fülére a fülhallgatót.
Épp elkezdett sípolni a kávé, amikor csengettek.
- Mindjárt!- duruzsoltam, gyorsan lekapcsoltam a gázt és már szaladtam is az előszobába.
Kinyitottam a hatalmas barna ajtót a viharvert fejemmel, és elszörnyedve bámultam az előttem álló nőre.
Úgy gondoltam, hogy a lakbér pénzért jött a tulajdonos- amiben már 2 hónapos lemaradásban vagyok- de helyette döbbenten láttam, hogy ez a nő, közel sem az a kemény karakterű pénzbehajtó volt.
Ez a nő a vihar ellenére gyönyörű jelenség volt. Kifinomult, nőies, csinos és céltudatos.
Egy fekete esernyőt tartott a fekete bőrkesztyűs kezében, a szabad kezével pedig a fekete szövetkabátját fogta össze a hasánál.
Világosbarna haja egy könnyed, mégis elegáns és visszafogott kontyba fel volt tűzve, fekete csizmáján csak úgy csillogtak az esőcseppek.
Hirtelen villámlott egy hatalmasat.
Érdekes. Vihar szeptemberben.
A villám még jobban megvilágította a gyönyörű nő sápadt arcát, és ki adta azokat az éjfekete szemeit.
Pontosan olyan szempár, mint az enyém. Vagy mint Briané.
Ezt a nőt, bárhol megismerte volna a tartásáról, a stílusáról, vagy éppen ruháiról, kiegészítőiről.
- Zoey- mondta halkan megtörve a kínos csendet, és éjfekete szeméből egy könnycsepp csordult ki.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Haragudtam rá. Lemondott rólunk és a fényűzést választotta. Szemmel láthatóan úszkált a pénzben, és elkényeztette magát az évek folyamán, míg Ők hárman éheztek.
Éjt nappá téve dolgoztam,  hogy a hiányt, melyet ez a nő okozott, el tudjam tüntetni.
1 nap alatt kénytelen voltam felnőni, és lemondani az olyan dolgokról, mint a farsangi bál.
Elkellet viselnem apa dühkitöréseit, és veréseit. Látnom kellett, ahogy Briant bántalmazza, és mindent tönkre tesz. Pedig ez a férfi- az apám- egy tökéletes ember volt. Anya igényeit állandóan kielégítette: dolgozott, főzött, mosott, nevelt minket. Anya mégis itt hagyta. Velünk együtt. Nem hibáztatom azért apát, amivé változott. Egyedül anya tehet róla.
Ő mindennek az elrontója.
- Menj innen!- sziszegtem a fogaim közül és bezártam az ajtót.
Anya egy pillanatig állt, majd újból megnyomta a csengőt. Gyorsan kirántottam a zsinórt az ajtó felett lévő generátorból, hogy ne halljam a csengőszót. Anya erre rájött és elkezdett őrülten kopogni.
- Bocsáss meg! Zoey!- és csak dörömbölt.
Tudtam, hogy Brian nem fogja meghallani a fülhallgató miatt, apa pedig annyira mélyen alszik, hogy észre se fogja venni a történteket.
Nekidőltem a falnak és szép lassan lerogytam, majd a hajam tépve elkezdtem zokogni.
Miért kell ennek megtörténnie? Nem bírom tovább.
Gyorsan, valami szépre kellene gondolnom!- futott át az agyamon.
Justin. Az a rendes fiú, aki mellesleg tökéletesen néz ki. És ma ott lesz a tengerparti bulin- ha egyáltalán megtartják ilyen ítélet időben.
Őt szeretem. Ő megvigasztalhatna. Úgy hozzábújnék! Annyira szükségem van rá!
Összeszedtem magam, felálltam.
- ZOEY! Értsd meg, kérlek!- dörömbölt tovább az anyám a bejárati ajtó felől. Félő, hogy az öreg korhadt ajtó egy idő után megadja magát. Elmosolyodtam.
Gáz a helyzet, de az valóban mókás lenne. Megnézném anyát, ahogy beesik ajtóstul.
Keserűen felkacagtam a félhomályban és bementem a szobámba, hogy egy órácskára lepihenjek, hisz a bulira fittnek kell lennem.
Elkezdtem ábrándozni Justinról, míg a kemény ágyamon feküdtem, amikor hirtelen elragadott az álomvilág.
Délután fél5 körül ébredtem fel, elmentem letusolni- közben hallgatóztam. Anyának se híre, se hamva. Tudtam, hogy ennyivel nem adja fel.
Brianhez is bekukucskáltam a kulcslyukon- valószínűleg Ő se vett észre semmit az egészből.
Beálltam a zuhanyzóhoz és megnyitottam a forró vizet, majd egy kevés meleget is engedtem hozzá.
Imádtam magamra zúdítani a forró vizet, annyira, hogy égesse a bőrömet.
Egy fél óra múlva végeztem, egy újabb fél órát vett igénybe a hajam kivasalása, és még egy fél órát a sminkem tökéletes elkészítése. Nagyon ráérősen készültem, hisz rengeteg időm volt még.
Az eső elállt, ám eléggé hűvös volt odakint, ezért egy térdnadrágot, egy csipkés fehér felsőt és egy kardigánt vettem fel.
Mikor elkészültem leültem tévézni, ám 7 órakor megcsörrent a telefonom. Justin.
Izgatottan olvastam el a kijelzőn a nevet. Lehet, hogy Austin nem tud velünk jönni, és így kettesben megyünk?
Megnyomtam a felvevő gombot és beleszóltam, hogy hallo?
- Hello, Austin vagyok- szólt bele. Szóval a teóriám téves...- Mit szólnál egy pizzához, mielőtt odamegyünk?
Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy Justin jön e, de nem akartam megbántani Austint.
- Persze!
- Oké, hova mehetek érted?- kérdezte.
Tudtam, hogy ide nem jöhet.
- Mi lenne, ha ott találkoznánk?- kérdeztem.
- Szó sem lehet róla! Érted megyek- erősködött.
- Rendben. Rosen street 123/B- diktáltam be a régi címünket, ami egy fényűző luxusvillának tűnt.
- 10 perc és ott vagyok!- és lerakta a telót, mielőtt heves tiltakozásba kezdhettem volna. 10 perc? Busszal talán ott vagyok 8 perc alatt, de így gyalog... Minimum fél óra.
Elindultam azért a buszmegállóba, és teljes szívemből reméltem, hogy fog jönni egy busz.
Meglepetésemre pont akkor kanyarodott be. Mintha a sors az én oldalamra állna!
Elmosolyodtam ezen és felszálltam.
Reméltem, hogy Austin késni fog, és így is lett.
Éppen előtte értem a kapubejáróhoz. Amikor már szemtávolságon belül voltam, elkezdtem az ablak felé integetni, mintha ott látna valaki, ezzel próbálva elhitetni, hogy ez valóban a mi házunk.
- Szia!- ültem be az anyósülésre.
- Hali!- mosolygott rám és végig mért- Jó ez a ruha- mutatott rá.
Kicsit elpirultam.
- Köszi- és bezártam az ajtót, majd bekapcsoltam az övet.
Austin hangosabbra vette a rádiót és elindult. Egy Modern Talking szám ment benne, amit az énekessel együtt énekelt.
Nagyon szórakoztató volt. És meglehetősen jó hangja van!
- Mit csináltál ma?- kérdezte.
- Semmi extrát- sütöttem le a szemem.
Austin elkezdte mesélni egy film történetét, amit ma nézett meg.
Eddig észre se vettem, hogy milyen helyes vonásai vannak.
És annyira kedves.
Azon külön kacagtam, ahogy tolatott a kocsival: a koncentrálás miatt kidugta a nyelvét és úgy nézett a visszapillantó tükrökbe.
Bementünk a zsúfolt pizzériába, és rendeltünk egy sonkás kukoricás pizzát, plusz 2 spriteot. Szerencsére nem kellett vitatkoznunk a pizzán, mert Ő is ezt az egyszerűt részesíti előnyben, és innivaló téren is megegyezik az ízlésünk.
Egyszer csak a semmiből feltűnik Justin és leül mellénk.
- Mizujs, öcsi?- nézett Austinra és az asztalra rakta a kóláját.
- Semmi különös, épp Zoeyval vacsorázni szeretnénk- mondta kicsit közönyösen. Mintha zavarná a jelenléte.
Justin minden bizonnyal már ivott valamennyi alkoholt.
- Most jöttünk a buliról. Már jól kezdődik- nevetett- Az a DJ valami eszméletlen- magyarázta Justin.
Hirtelen rám nézett, de annyira zavarba voltam, hogy egyből elkaptam a tekintetem.
- Na hagylak is titeket, csak gondoltam köszönök!- felállt és elment.
Én még mindig zavarban voltam, bár nem értettem, hogy miért is.
- Szereted a tesód?- kérdeztem végül.
Austin elmosolyodott.
- Persze. Ő a legjobb. Mindent elmondunk egymásnak ,előttünk nincsenek titkok- bekapta az utolsó falatját a pizzájából.
- Hmm... Jó nektek- kortyoltam bele az innivalómba.
- Miért? Te nem jössz ki jól Briannel?- kérdezte érdeklődően. Annyira figyelmes volt. És a jelek szerint valóban érdekelte az életem.
- Nem tudom. Igazából segítünk egymásnak... Csak ez... Ettől sokkal komplikáltabb- próbáltam lezárni a témát.
Austin kérdőn nézett rám. Látszott rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését.
- Miért?- kérdezte egyszerűen.
- Öhm...- próbáltam az oda illő szavakat kimondani, de képtelen voltam- Austin... Én nem tudok magamról beszélni, sajnálom- hunytam le a szemem.
- Semmi baj- nevetett- Ha végeztél akár mehetnénk is!- mondta és felállt az asztaltól.
Követtem a példáját.
A part még nem száradt teljesen meg a zivatartól, így a közeli fedett helyiségben volt megrendezve a parti, de kint égett pár tűz, és kisebb csoportok vették körbe- egyesek még szalonnát, illetve mályvacukrot is sütöttek.
Bementünk a táncterületre, Austin felkért táncolni.
Láttam ahogy, Justin egy másik lánnyal nagyon hevesen táncol- időnként csókolóztak.
Austinnal picit még feszengve éreztem magam, így nem voltam valami jó táncos.
Idő közben egyre jobban belemelegedtünk, így megkértem Austint, hogy hozzon puncsot. Mikor visszaért és odaadta nekem, akkor az alattam egy évvel járó fiú- meglehetősen Austin osztálytársa- fordult felénk.
- Jártok?- kérdezte Austintól fülig érő mosollyal.
Austin megrázta a fejét és azt mondta:- Dehogy, mi csak barátok vagyunk.
- Ja, bocs- és már el is tűnt.
Míg táncoltunk rájöttem, hogy szükségem van, hogy valakihez tartozhassak. Austin nagyon helyes, és szívesen lennék a barátnője.
Ám amikor leültünk egy padra és Vanessáról kezdett beszélni, akivel mostanában kavar, úgy éreztem, hogy Ő nem viszonozná ezt.
Vanessa első osztályú lány. Tökéletes alak, csinos, kiváló minőségű ruhák, rendkívül igényes és állandóan magassarkúban jár.
Ezzel szemben vagyok én: általában tornacsukát hordok, esetleg topánkát, sokszor vagyok kócos, és a hajam sose áll úgy, ahogy szeretném, a ruháim turikból valóak... Had ne folytassam.
Így még akkor és ott megfogadtam magamba, hogy minden érzésemet elfojtom Austinnal kapcsolatban. Szimplán barátként kezelem, semmi több.
Ritka, hogy egy fiú ennyire odafigyeljen dolgokra , segítőkész és nagylelkű legyen. Egy kincsre találtam. És soha nem akarnám elveszíteni. Ezért én biztos, hogy nem akarnék többet soha nála. Mi örökre barátok maradunk. Nekünk ez van megírva a sorsunkban.
Bármennyire is hitegettem magam ezekkel a gondolatokkal, annál jobban fájt. De meglehetősen hasznos tevékenység volt: egyáltalán nem voltam zavarban, mikor vele beszéltem, és őszinte voltam minden téren, kivéve a családomat illetően, bár erről nem is igazán beszélgettünk.
Austinban becsültem az őszinteségét. Ő soha nem hazudott volna. Olyan típus volt, aki ha bajba kerülne a történtek miatt, akkor is elmondaná az igazságot. Lenyűgözött.
Mikor vele voltam, minden a világról alkotott negatív gondolatom törlődött és pozitívvá változott.
Másnap elmentünk a Plázába, mert Austinnak öltönyt kellett vennie és megkért, hogy kísérjem el.
Természetesen igent mondtam, hisz semmi jobb dolgom nem volt.
Míg Ő válogatott az öltönyöknél én átvándoroltam az estélyi ruhákhoz, ahol egyenesen a végzet várt rám.
- Zoey?- nézett rám egy magas csinos nő.
Hirtelen sarkon fordultam, és próbáltam szökni. A legközelebbi rejtekhely az öltönyöknél volt.
Anya utánam jött.
- Zoey, hallgass meg!
Riadtan kerestem egérutat, a lábaim elindultak a próbafülkék fele. Hol van Austin, sehol nem látom ?!
- Mondtam, hogy hagyj békén!
- Zoey, bocsáss meg! Meg kell értened!
- Lemondtál rólunk. Tartsd ehhez magad- feleltem hűvösen és hátrálni kezdtem.
- Zoey, ez nem igaz! Költözzetek oda hozzám Briannel, abból a nyomornegyedből! Az a részeg apátoknak való, nem nektek! Nektek élnetek kell...
- Mert a pénz mindenre a gyógyír?
- Én nem ezt mondtam!- kelt a maga igazának védelmére.
- Nem, de ki se kell mondanod. Nálad a pénz az úr. Undorodok tőled!- mondtam.
- Zoey, ne beszélj így velem!- kezdett kijönni a türelméből.
Pontosan ugyanolyan, mint amikor elment. Játssza a szentet, de közben egy valóságos hárpia. Világéletében a pénz volt az első az életében. Állandóan azt szajkózta, hogy én mennyire fukar vagyok, és önző. Hogy én nem bírnék önálló lenni. És tessék, mit ad a sors: megkaptam az Ő elcseszett életét, az Ő elcseszett háztartásával és családjával.
Emlékszem, hogy sose volt elégedett semmivel, állandóan kritizált. És amikor nagy nehezen elértem valamit az életben, azt Ő saját nyereményként könyvelte el- közbe köze nem volt hozzá.
- Tűnj el!
- Zoey, gondolkozz már! Meddig bírod eltartani a családot? Nem bírsz egyszerre tanulni és dolgozni!
- Tűnj el!- ismételtem. Pontosan tisztában voltam a tényekkel, de én nem akartam feladni, mint ahogy Ő tette.
- Apád alkoholista és mindennapossá vált a családon belüli erőszak! A barátaidnak hazudsz az életedről- mutatott rá a hibáimra- Pedro, a felfogadott magándetektívem mindent kiderített rólad és Brianről. Tudod, hogy Brian füvezik? Így ügyelsz az öcsédre?
Én legalább próbáltam tenni az ügy érdekében, és lépni, nem úgy, mint te!- futott át az agyamon.
- Tűnj el!
Csak nem tágított. Rendben, akkor én megyek. És már sarkon is fordultam, mit sem törődve Austinnal. Majd kitalálok valami hazugságot. Például, hogy megjött és ki kellett szaladnom a WC-re, vagy Brian hívott, hogy szüksége lenne a segítségemre.
Mikor már a látványpékségnél jártam megszólalt a telefonom. Austin.
- Ó, szia, bocsi, de annyira begörcsöltem, hogy ki kellett jönnöm a mosdóba vízért- mondtam neki.
- Ahha. Ide tudnál jönni a könyvesbolthoz?
Eszembe jutott, hogy nem tudom, hogy anya hol lehet. Mi van, ha összefutok vele? De Austinnak nem mondhatok nemet.
- Persze- és leraktam. Gyorsan odamentem a mozgólépcsőhöz, és felmentem az első emeletre, majd szembe bementem a könyvesboltba.
Mosolyogtam, amikor megláttam Austint, aki egy manga könyvet lapozgatott.
Amikor észrevett, nem viszonozta a mosolyom.
Biztos pikkelt rám, hogy egy szó nélkül távoztam.
- Bocsi, kerestelek, de nem találtalak- emeltem fel megadóan a kezem és angyalian mosolyogtam.
- Ahha. Nem szeretnél nekem valamit elmondani?- kérdezte közömbösen.
Megvontam a vállam, hisz mindent tud rólam. Tegnap este kibeszéltük a volt barátokat/barátnőket, első csókot, és mindent, amit tudnunk kell egymásról.
- Úgy hiszem, tegnap mindent közöltem- mosolyogtam rá, bár belül már kezdtem pánikolni, a rossz előérzetemtől.
- Tudod Zo... Én kedvellek. És elvárom, hogy akivel én őszinte vagyok, az is az legyen velem- mondta, miközben végighúzta a könyvek gerincén a mutatóujját.
Bólintottam és kicsit rekedten megszólaltam: - Világos.
- Akkor még egyszer megkérdezem. Kell valamiről még tudnom?
Kissé bizonytalanul megráztam a fejem, majd lesütött szemmel, azt mondtam, hogy nem.
- Ennyit akartam- mondta és hátat fordított nekem.
- Austin!- mentem utána.
- Mondjam, azt, hogy tűnj el?- nézett rám össze szűkült szemekkel. Pontosan ezt mondtam anyának a próbafülkénél, amikor nem láttam semerre sem Austint... Te jó ég! Tuti, hogy bent volt! Én hülye!
Hirtelen könnyek szöktek a szemembe.
- Austin! Austin!- szaladtam utána, de a fiú gyorsabban lépett.
Leültem a szökőkúthoz, és halkan magamnak ennyit suttogtam: - Kérlek, bocsáss meg...

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a rész nagyon ügyes vagy! Nagyon várom a következő fejezetet!! :)

    VálaszTörlés