2011. november 19., szombat

21. fejezet -Chloé

A kórház egy szinten hátborzongató. Egyből eszembe jutnak az egészségügyi mondások: Az vagy, amit eszel. Vagy a WHO általános megfogalmazása szerint az egészség nemcsak teljes testi, lelki, szociális jólét, hanem fogyatékosság, rokkantság, betegség hiánya. Nem véletlen, hogy ezek  ugranak be, hisz egészségügyi iskolában tanultam 2 évig.
Ott ültem a kemény narancssárga műanyag  várószékeken és a fehér csempéket bámultam.
Ha már a mondásoknál járunk, akkor el kell mondjam, hogy most beigazolódott a következő: Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Ma reggel korán felkeltem, fejemben a kész tervvel. Célom az volt, hogy rendesen megleckéztessem a kis mihaszna Laurát.
Természetesen egy okos nő, soha nem dolgozik mással, csak felhasznál pár embert.
Történetesen Vanessa iskolaszekrénye az enyém mellett van. Amikor beléptem ebbe a gimibe, egyből tudtam, hogy itt is hasonló hierarchikus rendszer uralkodik, akárcsak a régi sulimban.
Egyszer észrevettem, ahogy Vanessa felszívott valami fehér port. Rendesen bepánikolt, amikor észrevette, hogy figyelem.
- Ne mondd el senkinek, kérlek!- mondta- Lehetsz a barátnőm!
Rámosolyogtam és picit félredöntöttem a fejem.
Ez a lány szemmel láthatóan el van tévedve a saját kis világában. Azt hiszi Ő Paris Hilton, és éppen az új legjobb barátnőjét keresi.
- Tartsd meg magadnak. De jössz eggyel- feleltem és elmentem.
Azt a kis apróságot kértem tőle, hogy iratkozzon be biológiára, és csavarja el az én zord bátyám szívét legalább egy estére.
A következő lépésben pedig simán beszereltem a lisztes zsákot Laura szekrényébe, minek után kifigyeltem, hogy mi a zárjának a száma.
A focicsapat kapitányát- Adamet múltkor doppingoláson kaptam rajta. Ejnye-bejnye. Az Ő feladata volt, hogy dobálja meg a lisztes Laurát vízibombával. A doppingolásról meg annyit, hogy előbb-utóbb úgyis ki fog derülni.
És most itt ülök és várok.
- Van már valami hír?- jött be a csapóajtón Justin.
1 órával ezelőtt 
- Hova száguldoznak azok a mentők?- fordult felém Zoey.
Megvontam a vállam. Egy picit sem érdekelt.
- Ide adod azt az újságot?- mutattam a pult mögötti széken heverő színes magazinra.
- Persze.
Elment letörölni az asztalt én pedig elkezdtem átszemlélni a szennylapot.
- Got 2 luv U, Got 2 luv U- nyivákolta mellettem 2 14 év körüli csaj Sean Paul számát.
Először próbáltam kizárni Őket a gondolataimból, de annyira idegesítettek ,hogy rájuk förmedtem és kizavartam Őket. Még a kólájukat sem itták meg. Mekkora pazarlás!
Zoey fáradtnak tűnt, amikor visszajött a tálcákkal a pult mögé.
A 2 tinicsaj hűlt helyét takarította le, amikor felsóhajtott. Fizetés nélkül távoztak.
Nem mintha Zoeynak, olyan nagyon szüksége lenne a pénzre. Ahogy elnézem a ruháit és az életmódját, nem is értem ,hogy miért dolgozik. Csinos, szemrevaló, bájos arc, csillogó szemek. Akár modell is lehetne belőle.
Kis csilingelés jelezte, hogy új vendégek érkeztek a kávézóba az ajtó felől.
- Sziasztok!- jött oda Justin.
- Nem tudod, hogy hova siettek annyira a mentők?- fordult felé Zoey és megtörölte a homlokát.
Egy ideig toporzékolt és egyenesen engem bámult.
Mintha nem tudná elmondani, hogy elmondhatja e a történteket, vagy sem.
Épp ráakartam förmedni, hogy mit bámul, amikor elkezdte:
- A Stephen utca sarkánál történt egy kisebb autóbaleset... Matt vezette az egyik kocsit- bökte ki.
Hirtelen kiesett a kezemből az újság és megszédültem.
A világ, amely körülvett eddig, mintha becsapott volna.
Éreztem, ahogy elkap egy roham, és minden olyan gyorsan történt.
Elkezdtem üvölteni, zokogtam, és próbáltam a kórházba futni, de mintha a lábam feladta volna a szolgálatát, ezért elterültem a padlón és ott zokogtam.
Zoey és Justin felsegített, majd Justin felajánlotta, hogy elvisz a kórházba, habár neki kellene jönnie a műszakba.
És most itt vagyunk. Zoey átkarol, Justin pedig odaadja nekem a kávét, amit egy automatából szerezhetett.
Érzem a szeretetet, amit Ők sugároznak, és egy árulónak tartom magam.
Ők valóban egytől egyig rendesek. Egyáltalán mi ütött belém, és miért viselkedtem ilyen furcsán? Miért akartam bántani Laurát és miért nem akartam, hogy Matt boldog legyen?
Egy pszichopata állat vagyok.
Szabályszerűen tönkretettem mindenkit magam körül, kezdve Mattievel. Ha nem rúgtam volna be, nem vettem volna rá a saját bátyámat, hogy feküdjön le velem. Én vagyok a hibás. MINDENÉRT!
- Minden rendben lesz!- szorított meg Zoey.
Hirtelen elkezdett rezegni a zsebe, valaki hívta.
- Igen?-vette fel.
Gondolom csak én hallhattam, hogy miket mondott neki a férfi abba a telefonba, hisz Justin arca rezdüléstelén maradt. Zoey kicsit elpirult, amikor lerakta és elnézést kért.
Szóval nincs is jó élete. Az apja ittas állapotban követelt tőle pénzt.
Ezért dolgozik. Hogy megélhessenek. De hol az anyja? Biztos magukra hagyta őket.
Azt nem értem ,hogy miért nem mondta el a barátainak, hisz annyira megértőek. Fél, hogy nekik csak a pénz számít?
- Miss Bender?- jött ki az orvos a kórteremből.
Felálltam és felkészültem a legrosszabbakra is, de nagyon reméltem, hogy minden rendbe jött, hisz Matt egy igazi túlélő. Nem neki kellene ott feküdnie, hanem nekem.
- Kisebb komplikációk léptek fel, azonban korrigáltuk Őket- mondta és lapozott egyet a mappájában- Szerencsére használta az övet. Ma este agyrázkódás fennállta miatt bent tartjuk megfigyelésen, holnap reggel ha minden negatív, akkor természetesen távozhatnak. A biztosító körülbelül fél óra múlva fog jelentkezni.
- Be lehet menni hozzá?- kérdeztem meg halkan, hisz alig bírtam beszélni.
Az orvos nyelt egyet, feljebb tolta a szemüvegét és csak azután válaszolt: -Attól tartok Önt nem akarja látni, sajnálom. A többiek bemehetnek hozzá, de egyszerre csak egy ember- Biccentett egyet felénk és elment.
Lehuppantam a székre és elkezdtem bőgni.
Egy szörnyeteg vagyok.
Kis híján elvesztettem.
Nem akar látni.
Csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok, egyszerre éreztem gyűlöletet magam iránt, és szeretetet a bátyám iránt.
Ha megmagyarázhatnám neki...
Ha megpróbálhatnánk újra kezdeni...
Ha elmondhatnám neki, hogy felfogtam a tetteim súlyosságát és viselem a következményeket.
Először Zoey ment be, addig Justin ott toporgott körülöttem, azt se tudta, hogy mit mondjon. Mikor Zoey kijött hallottam Matt hangját, mielőtt becsukódott az ajtó: - Hívd fel,kérlek!- mondta neki.
Zoey elővette a telefonját és kérdés nélkül is tudtam, hogy kit hív. Laurát.
- Bocsi az esti zavarásért, de fontos- kezdte- Matt autóbalesetet szenvedett és látni akar. Rendben- letette és zsebre vágta.
Odafordult Justinhoz.
- Szerintem most már visszamehetsz, megleszünk.
Justin bólintott.
- Köszönjük- mondta Zoey és éreztem, hogy mind a ketten rám néznek.
Megakartam köszönni, de nem bírtam. Nem bírtam megszólalni.
Amikor elment Justin, Zoey leült mellém. Észrevette, hogy üres a kávés poharam és felajánlotta, hogy hoz még egyet. Mondtam neki, hogy kifizetem, de nem volt hajlandó elfogadni.
Elfogott megint az a szörnyű érzés, amit saját magam iránt tápláltam. Miattam ma 2 vendég távozott fizetés és borravaló nélkül. Tudtam, hogy ilyenkor az éppen esedékes pincérnő béréből vonják le a hiányt, és ez még rosszabb volt.
Fél óra múlva megjelent Laura és Chad. Laura arca csillogott a sok könnytől, amit a bátyámért ejtett.
Rám pillantott, és ha Chad nem fogta volna vissza, tuti, hogy nekem támadt volna.
- Miattad van ez! Minden!- kelt ki magából- Te aljas lotyó!- és megpróbált odaköpni a lábam elé, de még a közelébe sem ért.
Zoey rémülten nézett a tökéletes és mindig összeszedett Laurára, ahogy én is.
Igaza van. Egy önző hisztérika vagyok, akit elkényeztettek az évek.
- Lau, pszt- szorította magához Chad. Laura majdnem összeesett a zokogástól- Nyugodj meg.
Laura bement a terembe, mi pedig odakint vártunk.
Újra elkapott a sírás, Zoey próbált megvigasztalni és mondta, hogy biztos, hogy nem az én hibám, és Laura bizonyára túloz.
Nem tudja az igazságot.
Mikor kinyílt az ajtó, megint hallottam Matt hangját, aki azt mondta Laurának, hogy siessen vissza.
Laura rám nézett, a szeme szikrákat szórt, majd Chadhez fordult.
- Van egy harci feladatunk- kezdett bele mondókájába. Ezek szerint már sokkal jobban van. Biztos Matt megvigasztalta...- Matt M&Ms-ért küldött minket- nevetett fel- Zoey, jössz keresni egy édességautomatát?
Zoey bólintott és felállt.
Ott maradtam a kórteremnél és vártam és vártam és vártam.
A percek nem 60, hanem 600 másodpercből álltak.
A felettem lévő villanyban rossz volt az izzó és baromira idegesítően zúgott, miközben pislákolt.
Rengeteg ember elment előttem.
Ilyenkor tud az ember gondolkozni az élet dolgain.
Miért vagyunk?
Miből leszünk?
Mindenkinek van valamilyen feladata az életében?
Rendkívül kíváncsi természetű vagyok, és tudom, hogy ezek azok a kérdések, melyekre valószínűleg sohanapján fogom megkapni a válaszokat.
Matt és én az évek folyamán a sok költözésnek köszönhetően mesterfokon elsajátítottuk az emberek ismeretét. Olvasunk a jelekből, a beszédjükből, a szóhasználatukból, a mimikájukból, az öltözködésükből...
Természetesen én nyomába se érek Matt képességeinek. Ő a profi emberszakértő.
Én inkább az emberek gyenge pontjaira tudok rátapintani. Mintha előttem nem lehetnének titkok.
Eleinte próbáltam megőrizni a véletlenül megkapott titkokat- rosszkor voltam rossz helyen-, de egy kis idő elteltével rá jöttem, hogy még saját ügy érdekébe tudom fordítani az emberek marhaságait, és képes vagyok manipulálni őket. Gonosz, önző és meggondolatlan voltam.
De minden emberben ott van, hogy szeretne más lenni, mint az átlag. Szeretnének különlegesek lenni, bármi áron.
Azt ne mondd, hogy te nem játszottál el a gondolattal, hogy mi lenne, ah lenne varázserőd.
Amikor kicsi voltam mindig odaálltam a pirítós kenyér sütőhöz, feltartottam a kezem és magamban összpontosítottam, koncentráltam és egyre csak hajtogattam, hogy: MOST!
És amikor kipattant a pirítós, akkor annyira boldog voltam, hisz olyan volt, mintha varázsoltam volna.
De természetesen vagy hússzor el kellett ismételnem zat a nyavalyás MOST!-ot, mire valóban kipattant a kenyér... De ez már részletkérdés.
Kezdtem unatkozni. Megnyugodtam, hogy Matt rendben van, és most mintha a régi önmagam kezdett volna újra előjönni.
De nem hagyom magam.
Nem.
Küzdök ellene.
Megváltozok.
Bárcsak elmondhatnám mindezt Mattnek is...
Ránéztem a kórterem ajtójára. 216-os szám virított rajta.
Felálltam és lassú léptekkel odamentem.
Rátettem a kezem a kilincsre és lenyomtam.
Lassan és csendesen benyitottam.
Matt ott feküdt és pislogott a hirtelen általam és velem betörő fény hatására.
- Te meg mit keresel itt?- kérdezte- Takarodj kifele!!- ordított.
- Mattie...
- Nem hallod? HÚZZ INNEN!
Mattből lógott ki pár vezeték, biztos figyelték a szívhangát, bár nem értem ,hogy azt minek, hisz valami agyrázkódás féle dolgot emlegetett a doki. Na de nem is ez a lényeg.
- Mattie, hallgass meg, kérlek- próbáltam.
- Te ne kérj tőlem semmit- mondta kemény arccal, fogcsikorgatva.
- Mattie...- elindultam határozottan felé.
- KIFELEE!- kiáltotta, majd hirtelen a mellette lévő gép elkezdett sípolni, a teste, mint egy zsák, úgy zuhant vissza az ágyba.
- SEGÍTSÉG!- ordítottam- Mattie, térj magadhoz, mindent rendbe hozok, bocsáss meg midnenért, Mattie...
Azt se tudtam mit csináljak. Meg kell mentenem.
Odaléptem a műszerhez, elkezdtem vizsgálni a kábeleket, amikor kinyitódott az ajtó. Hirtelen megnyugodtam, hisz megjött a segítség.
A nővér ellökött az ágy mellől, nekivágódtam egy asztalnak, és felborítottam a rajta lévő vázát.
- ŐRSÉG!- mondta bele egy fekete mobilszerűségű vacakba.
Most jöttem rá, hogy mindent félre lehet érteni:
Pont elmentek mind a hárman, mintha csak erre vártam volna, és betudtam menni a jelenlétük nélkül Matthez. Pont nem hallotta senki a segítségkérésemet.
Pont akkor nyitottak be, amikro segíteni próbáltam, és a madzagokat piszkáltam- amik egyáltalán nem kellenének egy sima agyrázkódáshoz...- mintha megakartam volna ölni a testvéremet.
2 kemény, nyakig feketébe öltözött, picit teltebb férfi megfogott és kivezetett.
- Gyilkos- hallottam Laura jelzőjét, amivel engem illetett. Éreztem a fájdalmat a szavában, és a gyűlöletet, melyet érzett- GYILKOS!- a hangja hirtelen elcsuklott, valószínűleg sír.
Nincs időm megmagyarázni semmit.
Lecsordult az arcomon egy könnycsepp és csak mentem, amerre mutatták.
Végül egy irodába toltak be. A falon rengeteg kitüntetés, oklevél, és diploma ékeskedett, mindenhol zöldellő virágok és makulátlan tisztaság köszöntött vissza.
Volt egy íróasztal, ahol egy nő dolgozott, és aki az ajtónyitásra felkapta a fejét.
Váratlanul érte a késő esti látogatás, nincs hozzászokva.
- Kezelés, faggatás- adta az utasítást a biztonsági őr és beljebb lökött, majd kiment és kulcsra zártak a nővel.
- Nos... Foglalj helyet- mutatott egy bőr heverő irányába. Pont ilyeneket szoktak tenni  a pszichológusok irodájába is...
Na neeeeeeeeeeeeee. Most ez komoly? Pszichológus?
Mit volt tenni- helyet foglaltam.
Jobban szemügyre vettem az asszonyt.
Szőke haj, kék szem, elegáns öltözék... Túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy ne jöjjek rá ki is Ő.
A múlt.
Mégpedig az, ami elől menekülünk.
Christopher Knight, az egykori szerelmem édesanyja.
Akinek az apja a rendőrkapitány és majdnem elkaptak.
- Nos... Örülök az ismételt találkozásnak!- mosolygott rám angyalian- Bender.
Tudtam, hogy tudja, hogy ki vagyok.
Tudtam, hogy végem.
És tudtam, hogy veszélyes ügyekbe csöppentem bele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése